Újpest, 1997 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1997-12-19 / 26. szám
flipper 1997. december 19. Újpest díszpolgára Fiának is ő a példaképe Van abban valami sorsszerű, hogy Újpest első díszpolgáráról elnevezett utcára nyílik az ablakom - mondja dr. Gerber Alajos, a városrész augusztus végén „avatott”, sorrendben épp huszonötödik díszpolgára. A Kemény Gusztáv utca és Árpád út, illetve a József Attila utca felé is tájolt ház egyik lakása néhány hónapja otthona dr. Gerber Alajosnak és feleségének, Mártának.-A gyerekek beszéltek rá, hogy jöjjünk ide lakni. Vissza Újpestre. Sok rábeszélés nem kellett. Nemcsak az ablakon át is beköszönő régi házak, a Főplébánia magasba emelkedő templomtornya, a csillapíthatatlan piaci nyüzsgés forgataga, a Katolikus Kultúrház épületének látványa ismerős. A Gerber házaspár abalkából szinte ellátni - legalábbis gondolatban - a Nádor utcai rendelőig és a Kertvárosi plébániáig.-Amikor több mint másfél évtizeddel ezelőtt a szanálások idején a Lőrinc utcából kitelepítettek bennünket, nem sok választásunk volt. A tizenharmadik kerületben kaptunk egy szép, tágas, déli fekvésű lakást, de mindig idegenként éltünk ott. Talán azért is, mert szinte csak aludni jártunk haza, hiszen a mindennapi tevékenységünk itt, Újpesten volt.- Most, hogy visszajöttünk, olyan érzés, mintha el sem mentünk volna innen - mondja Mártika, a feleség. Ahogy kilépek a kapun, minden vásárálási lehetőség elém jön. És minden kézre áll a lakásban. Nem hittem volna, hogy ilyen megnyugvást hoz nekünk, hogy újra itt vagyunk... Dr. Gerber Alajos és felesége Most, hogy a Kertvárosi Krónikát - a plébánia lapját - nyomdai munkák előtt rendezem, eszembe jut, hogy édesapám szerkesztői munkáját is folytatom ezzel. Apám annak idején a Katolikus Élet főszerkesztője volt. Emlékszem, sokszor én voltam a slapaj, a kis gyakornok, akit átfuttatott a nyomdába a legfrissebb hírrel, hogy adjam oda a nyomdásznak, ki ne maradjon a lapból. Ahogyan a megsárgult lapokat forgatom, velem jön a múltam. A Kertvárosi plébánia épp most ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját. Fiatal legényként én is ott voltam az alapkőletételnél, majd a felszentelésnél is. Minden vasárnap oda vitt utam a Mária utcából, és nem csak a hitélet miatt. Ott találkoztam Mártival is, aki a Nádor utcában lakott. Mi fiatalok, jól ismertük egymást, hiszen a Katolikus Kör, a Katolikus Legényegylet és a Napsugár Leányklub mind-mind jó ismerkedési lehetőséget jelentett. Ezeken a helyeken szüleim áldásos tevékenysége során sokan találtak lelki vigaszt, és lehetőség volt az önművelésre, korszerű ismeretek elsajátítására. Apám, a Katolikus Legényegylet világi elnökeként, a Katolikus Kör gondnokaként, anyám a Napsugár Leányklub vezetőjeként lett ismert Újpesten. A Csokonai utcai Legényegylet épületét egyébként a Károlyiak biztosították számukra. Az idén augusztusban, amikor megismerkedtem a Foton élő Károlyi gróffal, néhány családi képet mutattam neki. Ő meglepetten ismerte fel az egyik képen édesapját és Borika húgát, aki jelenleg Londonban fogorvos. A közöttük álló hölgyről viszont nem tudott felvilágosítást adni. Őt viszont én ismertem: az édesanyám volt!... Anyai nagyapám volt az újpesti családalapító. Kádármesterként, az Ipartestület, valamint a Katolikus Legényegylet alapító tagjaként lett közismert, a Lőrinc utcában volt a műhelye. Apám fogtechnikus volt. Egy sarokra, a Lebstück Mária utcában telepedett le, s ott nyitott műhi Közösségi élete a színpadon is kiteljesedett. Vámos László mondta egy; nekem, ha apám a színpadot választja, híres színész lett volna. S ugyan v életében kacsingatott a színpad felé, hiszen sok színdarabot rendezett, szott, szavalókört vezetett, de megmaradt fogtechnikusnak. Lapot szerk< tett, sőt szaklapot, a Fogtechnikai Szemlét is és kedvtelésből novellákat íi Nemrégiben egykori iskolámba, a ma már Károlyi István nevét viselőbe voltam hivatalos - mondja Gerber főorvos. A gyerekek hívtak meg, mint díszpolgárt, meséljek az életemről. Elmentem, hiszen ilyen kedves invitálást nem szabad visszautasítani. De izgultam nagyon, ugyan mit mondhatok én nekik? Azután mindketten belejöttünk. Én a mesélésbe, ők a kérdezésbe. Érdekelte őket, hogyan tanultam, ki volt az első szerelmem, és az is: boldog embernek érzem-e magamat. Az első két kérdésre könnyen válaszoltam. Az utóbbira pedig szívemből. Igen, nézzétek, gyerekek, egy igazi boldog ember áll előttetek - mondtam. Hiszen bármennyire is voltak az életünknek igen nehéz szakaszai, valóban boldog ember vagyok... Világ életemben azt csináltam, amit szerettem, Márti, a feleségem, és a három gyermekem csodálatos harmóniát fontak körém. Valahogy úgy hozták most az utóbbi hónapok, amióta ez a nagy megtiszteltetés ért, hogy szülővárosom díszpolgára lettem, sokszor kell gondolatban a múltban időzöm. Esténként az adventi gyetyák fénye mellett Mártival is sokszor újragondoljuk az életünket. Eddig sem unatkoztam, de a díszpolgárság óta felpörgött az életem. Márti olykor zsörtölődik is kedvesen: hiszen magunkra jut a legkevesebb időnk. De hát nem tudunk nemet mondani, soha nem is tudtunk a felkéréseknek. Amikor apám kisiparos volta miatt nem vettek fel az orvosi egyetemre, kies voltam keseredve. A vasgyárba mentem segédmunkásnak, ahol nagyon sót pasztalatot szereztem. Majd Palotán, egy közértben lettem eladó. Allítólac szeleteltem a környéken a legvékonyabban a téliszalámit - hiszen szeletelő nem volt akkoriban. Bár elégedett voltam sorsommal, hiszen úgy éreztem, b tanultam a szakmába, mégis tudtam: fogorvos szeretnék lenni. Többszöri pró kozás után vettek fel az egyetemre. A tanévnyitóra a katonai behívóm is me kezett, de szerencsére az egyetem lett az erősebb... Mártival megbeszél amíg nem leszek „kész” ember, nem házasodunk össze. Hét évig udvarol1 egymásnak. Csodálatos évek voltak - emlékezik Mártika. Megismertük egymást, és gc tálán életünk volt. Mire összeházasodtunk, a barátnőim egy része elvált, zival „együtt végeztük" az egyetemet. Belógtam az előadásokra, a kön gyakorlatokra. Legalább akkor is együtt lehettünk. így esett meg, hogy a dikák közt állva, a gyakorlaton az én kezembe adták az injekciós tűt, mc ván, keressem csak meg a beteget. Ezt persze nem vállaltam, a lányol laztak nekem. Én mestervizsgázott fogtechnikus vagyok. Viccelődtünk is kát, hogy Lojzi azért vett feleségül, hogy legyen asszisztense. De az igaz az, hogy egy darabig észre sem vettük egymást, pedig az édesapjánál ta tam a szakmát. Apám, mivel szabó volt, textilesnek szánt. De képzés c határon túl lett volna, ezt nem akarta. Mivel a Gerberéket jól ismerte, kéi fogott és 14 évesen elvitt hozzájuk. A papák megállapodtak abban: kikét, nek fogtechnikusnak. Emlékszem, egyáltalán nem tudtam, mit is csinál fogtechnikus. Végül ott maradtam, annak ellenére, hogy Gerber papa / akart lányt felvenni. Akkor még nem tudta, egyszer a menye leszek. A fogorvosi pályát Dorogon kezdtem. Mondhatnám úgy is, a járási iskol; gászat megszervezése az én nevemhez fűződik. De a dolog nem volt v mi romantikus. Reggel 5 óra előtt keltem, hogy elérjem az újpesti állón ról induló vonatot. Ma már megmosolyogtató: a negyven kilométeres majd két óra alatt tette meg a szerelvény. Útitársul a világirodalom legszi regényeit vittem magammal és a kézipoggyászomat. Mint egy vándormu ványosnak, a bőröndömben volt az összecsukható felszerelésem, a foc vosi székem, és műszereim. Mint Újpest ként. díszpolgára kisgyermekA kisbaba a tizedik unoka, a le jabb Gerber (Gordon) Alajos... 10
