XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-04-18 / 8. szám
I Mozaik 2013. ÁPRILIS 18. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Társasházi ügyek Szakmunkát szakember végezzen A közös képviselő nem háziúr A társasházkezelő szakmai szervezetek tavaly novemberben levélben fordultak a kormányfőhöz, hogy megoldást ajánljanak olyan problémákra, mint például a meghatalmazások, a hátralékkezelések vagy a felügyeleti szerv kérdése. A társasházak életében neuralgikus pont a közös képviselő munkája, amit számos kritika ér, sok, nagyon rossz tapasztalat alapján. A közös képviselőről az jut az emberek eszébe, hogy „ő az, aki ellopja a pénzüket”. Általános a velük szembeni bizalmatlanság, ezért nehéz innen indítania egy új képviselőnek - fogalmazott a Hírnöknek Beszeda Tamás, az AD- RIA-KONTAKT Társasházkezelő Szolgáltató Kft. vezetője. Példaként említette, hogy az egyik nemrég átvett ház közgyűlésén az egyik lakó a társasház pénzügyi helyzetét firtató kérdésére azt válaszolta: amint megkapja a banktól az adatokat, hírlevélben tájékoztat mindenkit. „Miért higy- gyem el ezt önnek?” — kérdezte a férfi. Beszeda Tamás is visszakérdezett: miért ne hinné el ezt neki? Hozzátéve persze, maga is jól tudja, hogy a szakmában dolgoznak olyanok, akiket a tényleges haszonszerzés vezet. Lekaszálják, ami lekaszálható, és továbbállnak. És vannak olyanok, akik hosszú éveken át dolgoznak becsülettel. Ám ha egy, az előbbi „típus” helyét veszi át, Beszeda Tamás akkor is kerüli a feljelentést. Egyrészt, mert minden közös képviselő munkájában könnyű hibát találni. Ugyanakkor a házkezelő elsődleges feladata, hogy a lakó- közösség érdekeit nézze. Ennek része, hogy ha úgy tűnik, több millió forint hiányzik a kasszából, akkor a társasház visszakapja azt. De ha csak pár százezer, ráadásul csak gyanú van az „elsíbolásra”, kérdés, érdemes-e - netán a hamis vádat kockáztatva - belemenni egy többéves nyomozásba, az ügyvédi és a perköltséget kifizetni, s mindenképp az előző közös képviselőt kikiáltani minden társasházi baj okozójának. Másrészt, amikor Beszeda Tamás átvesz egy házat, látja, milyen állapotban adják át, az előd hogyan foglalkozott a házzal (pénzügy, könyvelés, kapcsolattartás). Ha ezek rendben voltak, az ember él a gyanúperrel, hogy az előző kolléga is minden tőle telhetőt megtett. A társasházkezelők sokfélék, akik sokfelől érkeztek ebbe a szakmába; Beszeda Tamás korábban informatikai oktatóként szerzett emberismeretet. Mint mondja, a jó közös képviselő szakemberekre támaszkodik, Beszeda Tamás nem jogász, könyvelő, villanyszerelő, takarító. Kellő tudás híján nem is merné bevállalni, tudni kell, hol a határ. Látott például olyan kollégát, aki egymaga képviselte a társasházat a bíróságon, ám ez végül sokba került a lakóknak. A jogi képviseletet ügyvédre kell bízni, mint ahogy műszaki ellenőr feladata megállapítani: egy- egy felújítás, az átadott munka valóban megfelel-e a követelményeknek. Tapasztalatai alapján Beszeda Tamás is sok mindent meg tud ítélni, de a szakmunkát a szerelők végzik el. A társasház könyvelését is meg tudná csinálni, de azt is egy nagy szakmai rutinnal rendelkező könyvelő végzi el. Fel lehet tenni a kérdést: mindez nem drágítja-e a közös képviseletet? A válasz egyértelmű: egy társasház hosszú távon csak így működik. Kassai Gizella A Társasházi ügyek elérhetőségei Köszönjük olvasóink visszajelzéseit! Válaszolni sajnos csak az e-mailben (tahaugy@gmail.com) vagy a postai úton (Hírnök, 1137 Budapest, Újpesti rakpart 7.) érkező levelekre tudunk. Kérjük, a borítékra írják rá: „Társasházi ügyek”. Kapacitás és terjedelem miatt csak az extrém eseteknek tudunk utánajárni, inkább általánosabb érvényű megoldásokat keresünk a levélírók társasházi problémáira, szakemberek segítségévei. Szerkesztőség B izony, elszaladt egy év, megint eljött a százéves házak ünnepe. S ahogy ő eljött, úgy mentem el én is, megnézni közülük egyet. Nincs okom titkolni, nagyon szeretem ezt az ünnepet, első perctől lelkes híve és propagandistája vagyok, s nemcsak azért, mert olyasmiről van benne szó, ami nálam is idősebb (tréfa), hanem azért, mert olyasféle civil cselekvésre sarkall, ami elengedhetetlen feltétele nézetem szerint egy normális közösség működésének. Sajnáltam is nagyon, hogy amikor néhány éve lábra kapott ez a kezdeményezés, a mi házunk (igaz, éppen csakhogy) átesett már a súlyhatáron, úgyhogy én már csak látogató lehetek ezen az ünnepen, jövő-menő, ahogy illik, de annak igazán elkötelezett. I dén se gondolkoztam egy percet sem, nem tartott vissza az áprilisi tél sem, az egyetlen gondot a választás okozta: ti. hogy melyik házat keressem fel a sok közül. (Tudom, tudom, vannak olyanok, akik ilyenkor túracipőt öltenek és hátizsákot vesznek magukra, és reggeltől estig járják a látnivalókat, de én már beosztom erőimet, évi egy százéves ház nekem éppen elég: évtizedek alatt abból is szép summa jöhet majd össze.) Rövid hezitálás után a Hegedűs Gyula utca egyik impozáns sarokháza mellett döntöttem. Egy olyan ház mellett, meJövök-megy eh lyet nagyon gyakran Iátok - ott megyek el, ha a Csanády utcán haladok hazafelé -, de melyet sosem láttam mégbelülről, és kívülről sem néztem meg igazán eddig. (Ez a százéves program egyik értelme is: hogy olyan házakra csodálkozunk rá ilyenkor, melyeket ismerni vélünk, pedig - és ilyenkor, egy ráérős séta során kiderül — egyáltalán nem ismertük. Tessék ezt az élményt transzponálni aztán a kerületre, a városra, a világra is.) S zombat, három óra. A program erre az időpontra hirdette az első bejárást. A főkapunál meg az előtérben tíz-tizenöt látogatóforma ember köszön tétován egymásnak, végtére is most egy szűk órára közösség lesz belőlünk, illik valahogy felvenni a kapcsolatot. A nagykabátok, sálak, sapkák alól érdeklődő szemek figyelik egymást meg a bejáratközeli kiállítást. (Kiragasztott képeket, írásokat.) A megjelentek többsége középkorú, bár van két fiatal pár is (talán a környéken bérelnének lakást)), és persze, jóval kevesebb a férfi, mint a nő. (Jut eszembe, miért olyan persze ez) De akár persze, akár nem, tény, hogy az efféle programoknál -és a kulturális összejövetelek többségénél - mindig több nővel találkozunk. Talán, mert ők nyitottabbak, érdeklődőbbek, mobilabbak, talán, mert hajlandóak egyedül is belevágni egy efféle kalandba - vagy egyszerűen azért, mert egyébként is többen vannak.) Végigjárom a képeket (a ház rejtett szépségeit fotózták le a helyiek, és nagyították ki nekünk), elolvasom a dicsőség- táblát (négy, „akikre büszkék vagyunk” típusú faliújságon a ház leghíresebb lakóinak életrajzát és fényképét kapjuk: közöttük egy hosszútávúszó, egy szobrász, egy olimpikon tornász és egy tévés szerkesztő - utóbbiak még most is itt élnek, de nem kívánnak találkozni a látogatókkal, pedig biztosan akadna, aki szívesen hallana a mexikói tornászverseny kulisszatitkairól vagy arról, hogy készültek egykor a legnépszerűbb gyermekműsorok a tévében), aztán behúzódom egy sarokba, és figyelek. Kedves foglalatosságom ez: próbálom kitalálni, kit mi hozott ide e délutáni órán, ki mivel foglalkozhat egyébként, és mit gondol az előttünk álló óráról. (Az esetek többségében persze nem tudom ellenőrizni elképzeléseimet. Most azonban szerencsém volt: egy határozott mozgású harmincas férfiról azt feltételeztem, olyasféle ember, aki műszaki vonalon mozog, és valószínűleg rövidesen megpályázik egy közös képviselőséget. Amikor a második emeletre érve leszakította a helyi erőt, és a kamerák beszerelésének technikai és anyagi vonzatai után érdeklődött - miközben mi, többiek a homokfújt ablaküvegekben gyönyörködtünk-már tudtam, hogy nem járok messze az igazságtól.) H árom után két perccel megjelenik a közös képviselő, Sándor. Sportos negyvenes férfi, kicsit zavarban van, azt mondja, ilyet még sosem csinált (furcsa is lenne, akkor minden évben egy másik éppen százéves - házba kellene költöznie), de örül, hogy ilyen nagy az érdeklődés. Amíg vezetőnk megérkezik, elmondja, mennyi mindent szépítettek a házon tavaly, s hogy milyen terveik vannak még. Szavaiból kiderül, ő tényleg magáénak érzi ezt a helyet - évtizedek óta lakik itt -sha rajta múlna, kacsalábon forgó kastéllyá változtatná. Aztán megérkezik Margó, az agilis fiatalasszony, aki csak néhány éve lakik itt (bár felmenői régóta helyiek), de máris mindent tud a házról. (Vagy majdnem mindent: a látogatók között feltűnik egy Kárpát utcai lakó, aki két éve látta vendégül saját házukban a látogatókat - megismertem persze, ott voltam én is -, ő mindent tud arról, honnan és hogyan kell megszerezni egy százéves ház építési dokumentumait, és mégis osztja a tudását a többiekkel.) M argó körbevezet bennünket az utcán, gondos jegyzeteibe pillantva tart szabatos előadást a ház jellegzetességeiről, aztán végigjárjuk a gangokat, ott kutatunk rejtett szépségek után. Kérdések és válaszok követik egymást, a többség vadul fényképez, a kisebbség (én) csak figyel, és igyekszik elraktározni ennek a délutáni órának minden értékét. L efelé baktatva még megígérjük, hogy aki megtud valamit Nagy Izsóról, az építészről, az közkinccsé teszi tudását, aztán elindulunk valami melegedő felé, sok szerencsét kívánva a helyieknek, és megfogadva, hogy ezt a programot jövőre sem hagyjuk ki semmi pénzért. Jolsvai András
