XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-04-04 / 7. szám
6 Múltidéző 20^j*pril^ Építészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 31. Modernizmus - az einsteini Az 1934-ben, modern stílusban emelt Balzac utca 31-es számú ötemeletes, magastetős, vasbetonvázas, négyfogatú alaprajzos, er- kélyes és keretes beépítésű házat a Hortus Városi és Mezőgazdasági Ingatlanszövetkezet megrendelésére Hámor (Hamburger) István tervezte. Sorozatunkban már többször esett szó a keretes beépítésről, mely olyannyira jellemzi Újlipótváros épületeit. Érdemes ideidézni Klein Rudolf építészettörténész Miért lakunk a Wallenberg utcában? című, a Szombat 2008. márciusi számában publikált írásának részleteit. Kiderül, a tervezők újszerű stílusvilága hűen visszatükrözte egy sajátos városrész kialakulásának szociológiai hátterét. „Újlipótváros erénye éppen az, hogy vállalkozói alapokon, a pesti építészeti hagyományokat megtartva és feljavítva, a helyi lakossággal harmóniában valósult meg (...) újabb blokkjai elutasították a hagyományos városszövet egészségtelen udvaros házait, az egyes házak udvarainak légterét egyesítették egy nagy udvar, azaz kert/park formájában, de az egyes épületek lakói külön gondozzák a rájuk eső kertrészt. Ezt nevezik keretes beépítésnek. Ám az alaprajzban a némileg hasonló bécsi »hófoktól« (...) eltérően itt mégis városról van szó (...) A közös nevező az építészeti nyelv, egy »mérsékelt modernizmus«, az avantgárd lehűtött, polgáriasí- tott változata. Neves, zömmel zsidó építészek építettek itt: Barát Béla és Novák Ede, Fried Miksa és Fenyves István, Hámor (Hamburger) István, Hofstátter Béla és Domány Ferenc, Jakobik Gyula, Löffler Sándor, Politzer Miksa, Somogyi György, Szőke Imre, Stärk Marcell, Tauszig Béla és Róth Zsigmond, Vámos Imre”. „Valamennyi a modernizmus elkötelezettje volt.” Miközben a két világháború között (...) Budapesten is „tovább élt még a méltóságos és egyéb uraságok világa, akik a neobarokkban érezték magukat otthon (...), létezett egy másik világ is, mely (...) felvállalta a jelenkor kihívásait, szellemét: a liberális, újlipótvárosi, zömmel zsidó középosztály a nemzetközi modernizmust a maga polgári életmódjához (...) idomította. A numerus clausus után a zsidóságnak a gazdanemzetbe vetett hite megingott, és a nemzetközi ihletésű modern építészet felé fordult (...) a modernizmus számos, zsidóknak tetsző vonással rendelkezett mind filozófiáját, mind pedig gyakorlati stratégiáját illetően (...) Az építészetben a korábbi anyag- és díszítésközpontú szemlélet átadta a helyet egy térközpontú koncepciónak - a belsőkben fény és idő fejezte ki az einsteini áttörést. Nem csoda, hogy a modernizmus kihívta maga ellen a totalitárius populisták — Sztálin és Hitler - haragját. Ezen felül, az orosz (zsidó) avantgárd nyugatiasított és építészetbe öntött hatása is követhető az újlipótvárosi visszafogott, modernista homlokzatú házakon (...) Erich Mendelssohn német- országi-palesztinai-amerikai építész lekerekített formái is helyet kapnak itt éppúgy, mint a korabeli Tel-Aviv kicsit dekós ízű »Bauhaus folklórjában«”. „Mint ahogy az egész magyar zsidóság történetében, itt is a munkaszolgálat indította el a hanyatlást (...) Ám a korábbi szellemből valami megmaradt, új középosztály alakult ki a régi maradványaival koegzisztálva, bár a zsidó orvosok, ügyvédek, vállalkozók (...) inkább a Duna túlpartján laknak. Más jómódúak főképp presztízsből költöznek ide, némelyikük megtagadja a helyi polgári szellemet, égnek lendített tetőtér-beépítéssel emelik magukat a köz fölé”. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít' ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök-megyek 59. R égen elhatároztam már, hogyha egyszer kicsit jobb idő lesz, szépen, komótosan vé- gigsétálok az alsó rakpart reánk eső szakaszán. Nézelődöm, bámészkodom, emlékezem. Erre persze az történt, hogy nem kicsit lett jobb idő, hanem nagyon, március idusán rövid ujjú ingben jártak Pesten a merészebbek, és közben a homlokukat törölget- ték, huszonfokokat mutatott a hőmérő, mintha térdig gázolnánk a májusban -de hát ezt lassan meg kell szoknunk, hogy nálunk is két évszak van, mint az Északi-sarkon (vagy a Délin), a tavasznak csak divatja van meg üzenete, csak tavasz, az nincs, egyáltalán. (Vagy egy évtizede Bächer Iván, a kiváló író - kinek újlipótvárosi kötődéseit több kötet is őrzi már — írt egy pompás tárcát a tavasz eltűnéséről: helyette, mint írta, marad nekünk ez a három nap a havazás meg a légy között: na, idén már nem maradt meg ez a három se.) Egy szó, mint száz, panyókára vetett zakóban, fütyürészve indultam el alsó rakparti sétámra, rögtön azután, hogy sikerült megszabadulnom - egy parkolás erejéig - hű társamtól, egy tizenkét esztendős Toyotától, ki a Charlie nevet viseli - ha mindent tudni akarnak. Ez nem egyszerű feladat egyébként, mert a rakparton végig záróvonal veszi el az autósok kedvét a megfordulástól, noha üres parkolóhelyek mindig a másik oldalon adódnak. Északról jövet ráadásul nem látszik kijelölve parkolóhely, sőt, szalagkorlát védi a folyam felőli részt a kocsiktól (vagy fordítva), noha a pénzbeszedő automaták mégiscsak arról árulkodnak, hogy itt is szabad megállani: csak be kell hatolni a korlátok közötti résén. De azért az ember nem lehet biztos benne, hogy nem verik-e bilincsbe a kocsiját, mire visszaér hozzá. De félre a gondokkal, az idő szép, szemben a Margitsziget is annak látszik (ilyen távolságból), még a déli órákban is kocogok, sétálók, babakocsikázók töltik meg a partját, egyszóval minden rendben levőnek látszik, még ez az erődszerű, végeláthatatlan partfal is erőt, biztonságot sugárzik. (Ka- laplevéve tudok gondolni azokra a politikusokra, városatyákra, mérnökökre, munkásokra, akik több mint száz éve megalkották Budapest eme árvízvédelmi rendszerét: hogy volt arra pénz, akarat, tudás, hogy a legrosszabbnál is rosszabbra készülve készüljön el az egész rendszer - melynek a rakpart persze csak egyetlen része, de most ne vesszünk el a részletekben. És azóta jöhetett bármilyen ár, ezek a falak bírták a legnehezebb nyomást is. Egy dolgot mondjanak a mai építészeti objektumok közül, amely száz év múlva is így fog állni, ahogy a rakpart teszi! Tudom, a négyes metró! Igaz, de az nem ér egész pontot, mert csak azért fog működni száz év múlva is, mert kilencvenkilenc év múlva fogják átadni!) Jól van, elég a tréfából, mi most adjuk át magunkat a séta örömének. Itt van mindjárt a kockakő. Nem tudom miért, én szeretem: talán azért, mert gyerekkoromban - kis túlzással - ezzel volt belepve a város. Meg aztán olyan emberbarát az egész. Nem azért, mert könnyebb menni rajta, mint a betonon (ellenkezőleg), hanem mert olyan szórakoztató, változatos, sokszínű. Lépegetek kőről kőre, és közben eszembe jut a rock and roll hazai apostolának, Fenyő Miklósnak (itt lakik fönt, balkézre épp, az angyalföldi pálmafák árnyékában) egy kedves sora, ami valahogy így hangzik: „a macskakő is cicázik velem ”, és ettől végképp jókedvem lesz. Nézem bal kézről a templomot, mely a harmincas évek újmodem stílusában épült, meg a harminc-negyven évvel később emelt hatalmas irodaházakat, és elmerengek az idők változásán. Aztán odafönt már a Szent István park legelegánsabb, Dunára néző házai jönnek, melyekben aranyárban számolják a négyzetcentimétereket is, és akkor I meg az állandóság irányába indulnak el a gondolataim. Igaz, mo- solyodom el, ha ezek a falak beszélni tudnának, sokat mesélhetnének az elmúlt nyolcvan év változásairól meg állandóságairól. Hanem a víz felé pillantva, úgy tűnik a sétálónak, hogy arrafelé aztán tényleg minden változatlan: mintha az idő is megtorpant volna. (Csak a folyó folyik, nevéhez méltóan, szakadatlan.) Ezeket a kikötőpontonokat, uszályokat, ezeket a hidakat, feljárókat, bakokat, sőt még a kikötéshez használt köteleket is (hogy csodáltam, tátott szájjal, kisgyerekként a csíkos trikós matrózok mozdulatait, ahogy lasszót formáltak a vastag kötelekből, és pompás mozdulattal eltalálták velük a pezsgősdugóra emlékeztető kikötőbakokat) mintha már láttam volna, jó negyven évvel ezelőtt. Sőt, még az állóhajók is mintha időtlen idők óta itt állnának már. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én a Dunán emberemlékezet óta nem láttam új hajót, az átkelőhajók (régen vízibusznak hívtuk őket), ugyanabból a hét törpés alomból valók, mint gyerekkoromban, Esztergomba is azzal a lomha sétahajóval utazhatunk, ha van rá négy óránk, sőt, még a büszke szárnyashajók is a hatvanas-hetvenes évek termékei. Időről időre felröppennek merész tervek arról, hogyan fogják forradalmasítani a főváros hajózását, de aztán semmi se történik. Nyaranta vannak ezek a turistafosztogató húszperces élmények a Vigadótól a Szó- morkodóig, aztán kész. A legnagyobb élmény az elmúlt évtizedből az a különös kétéltű, mely a Dráva utcánál még busznak látszik, aztán váratlanul a habok közé veti magát. Március van, mozgó hajót még nem látni a rakpart táján. Talán jobb is így. Jolsvai András
