XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-12-05 / 23. szám
Múltidéző 2012. DECEMBER 5. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK & Építészetünk A-tóI Z-ig Balzac utca 48. Lift az orsótérben Nem egészen két hete, november 2 5-én volt 137 éve, hogy megszületett Krausz Gábor építészmérnök, bérházak, színházak, szanatóriumok, szállodák tervezője, aki Kovács Béla építtető megrendelésére pauszpapírra rajzolta a Balzac utca 48. vonalait. Ekkor már túl volt alkotó kora jelentősebb állomásainak egy részén, 1 szén 62 éves volt, kora modem stílusú ház 193 7-ben elkészült. Am szakmai lendületére jellemző, hogy rá öt évre még aktívan alkotott, elég csak a közeli, 1942- ben átadott Visegrádi utca 38.-ra gondolni, melyet szintén ő tervezett. Krausz egyébként az art deco talán legnevesebb budapesti pviselője volt, közülük a Visegrádi utca 38. lépcsőháza pedig a legszeb- k közé tartozik. De térjünk vissza a Balzac utca 48.-hoz: a kivitelező, Ginczler Hermann neve már „jól csenghet” az olvasó fülében, már többször említést tettünk e hasábokon a hírhedt vállalkozó újlipótvárosi üzleti ténykedéséről és bukásáról, arról, hogy kétes munkálkodása eredményeképp éppen itt, az ő révén és a korabeli népnyelvben egyszerűen Ginczler- városnak is nevezett Ujlipót- városban született meg a „spekulációs bérház” fogalma. Erről, legutóbb épp két hete, a szomszédos 46-os számú ház kapcsán írtunk, mely szintén az ő vállalkozásában épült föl. Ám bárhogy is alakult a pályafutása, az ő és persze Krausz keze nyoma máig itt maradt, amit jól példáz a Hollán Ernő utca sarkán, az itt oly jellemző keretes beépítésű, utcavonalon álló, ötemeletes, lapos tetős, vasbetonvázas, földszinti üzletekkel „tűzdelt” saroképület is. Csődje ellenére kétségkívül ezen a házon is tetten érhető Ginczler igyekezete, hogy Krausz Gáborral karöltve kivirágzó városrészt emeljen korának rozsda- temetőjéből, és sokemeletes, színes, viszonylag modem bérházak tucatjait varázsolja a Duna-part- tól a Váci útig elnyúló területre. Jól példázza ezt - ha már eleve Krausz Gábor Visegrádi utcai LUMM« épületének lépcsőházával kezdtük - a Balzac utca 48. bejárata: a kaput és a fémportálokat lemezpárkány fogja össze. A lift a háromkarú lépcső orsóterébe lett beépítve, ám ami inkább utal a bejárat és az előcsarnok mívessé- gére: a kapu domború bélletének jobb oldalán lévő vésett felirat, mely szerint az alkotó „Kovács Béla / 1937”-ből. Valószínűleg az ő munkáját dicséri az is, hogy a kétszámyú, mélyen üvegezett kapu és csőfogantyúja bronzból készült. És még egy mondat a míves előcsarnokról, melynek falait a fekete lábazat fölött a mennyezetig ruskicai márvány burkolja, a padlót pedig fekete-fehér-drapp színű mettlachi. Jobb oldalt kandallóra emlékeztető márvány fű- tőtestburkolat van, a lekerekített sarkú ajtónyílásokat pedig fekete márvány szegélyezi. Ami pedig a fentebb emlegetett igyekezetei illeti, nos, ezt tükrözi a tehetősebb családok és szintén a polgárosodásra vágyó, ambiciózus fiatalok számára kialakított otthonok elrendezése is: a ház alaprajza négyfogatú, szintenként egy 2 szoba-hallos és három 1 szoba-hallos lakással. Ha tetszik, mintha a Krausz-Ginczler páros jelképes zászlajára tűzte volna a „Minden igényt kielégítünk” mottót. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Kutyatartó lettem. Pedig nem voltam rá felkészülve. Sőt, egészen a legutóbbi időkig azzal szá- moltam, hogy ebben az életben nekem nem lesz már kutyám. Mint mindennek, ennek a számolásnak is megvan a maga története. Kutyabarát családban nőttem föl. A családi házhoz, melyben megláttam a napvilágot, nagy kert is tartozott, a kerthez pedig egy házőrző, bizonyos Bobby. Bobby igazi világválogatott volt, tíz vagy tizenkét nemes fajta legjobb tulajdonságai egyesültek benne, zordon külseje (termetre kuvasz volt, formára inkább puli) nemes szívet takart. Mindenkiért lelkesedett, aki átlépte házunk küszöbét, legyen az jó barát vagy betörő, de a gyermekekért különösen. Nem csoda, hogy a családi albumokban megany- n yi kép őrizte kettőnk idilljét. Bobby, amin t szigorúan őrzi az engem rejtő babakocsit, Bobby, amint az általam elrúgott labda után nyargal, Bobby, amintmegadóan tűri, hogy én próbáljak nyargalni rajta. Láthatják, az anyatejjel szívtam magamba a kutyák szeretetét. Aztán Bobby, messze túlélve a kutyáknak mért életidőt, az égi csontok irányába távozott, mi pedig elköltöztünk a családi házból olyan helyre, ahol nem illett kutyát tartani - meg aztán én is olyan életkorba kerültem, amely még és már nem indokolja a háziállatok társaságát. Telt-múlt az idő, ahogy a népmesékben mondják. Jövök-megyek 72. Magam is daliás ifjúvá serdültem (e mondatnak egy része tréfa, de nem árulom el, melyik), aztán felnőve családot alapítottam, gyermekeket nemzettem és nevel- gettem is őket a magam setesuta módján. A gyermek pedig, nyiladozó értelmének egy jól körültapogatható pontján általában így szól a felmenőjéhez: „Szeretnék egy kutyát a születésnapomra”. Minket ez a pillanat egy pompás két és félszobás lakótelepi panelban ért, nem igen látszott ott hely bármilyen ki- csíny kutyának (volt már macska meg hörcsög meg kanári persze, meg időszaki nyúl, az is nagyon ott tudta felejteni magát), dacosan felvetettem hát atyai fejemet és azt mondtam: majd ha kertes házunk lesz, kutya is lesz, punktum. E válasszal időlegesen elaltattam leszár- mazottaim éberségét, de a saját lelkiismeretemet nem tudtam elaltatni. Hiszen látszott már, tisztán látszott, hogy olyan fordulat semmiképpen nem következhet be családunk költségvetésében, hogy annak egyszer saját ház legyen a vége. Ha pedig így van, jobb, ha levonjuk a megfelelő konzekvenciákat. így lett kutyánk a panelban: egy varázslatos, pöttyös kis dalmatíner-lány, aki persze fenekestül felforgatta a lakásunkat, az életünket, de rengeteg örömmel is megajándékozott bennünket: éppen fél évet élt, akkor vitte el a parvo-vírus, amire akkoriban nem volt még ellenszer. Álltunk az állatkórházban az üres ketrecnél és zokogtunk valamennyien. A lányaim sosem bo- csájtották meg nekem, hogy nem tudtam megmenteni a kutyát: megszokták, hogy én úgyis kitalálok valamit, ha komolyra fordulnak a dolgok. Hát itt csak annyit tudtam kitalálni, hogy többé nekünk nem lesz kutyánk — ezt a veszteséget átélni elég volt egyszer is. Ez az én kutyátlanságom rövid története. És most már megértik, mennyire meglepődtem, amikor egyszer estik ott álltam a Szent István park oldalában egy kutyával. Ütött-kopott kis kutya volt, piszokszürke városi korcs, valahol épp túl a foxterrie- ren, de nagyon büszkén viselte magát. Nem is tudom, honnan került elő, egyszer csak mellettem termett - a gyógyszertárból jöttem ki épp, mindössze néhány fájdalomcsillapító volt nálam, se kolbász, se csirkecsont, se kutyaeledel. Úgyhogy kizárólag személyiségem varázsával nyűgözhettem le az állatot, azért választhatott engem gazdájának. Mert annak választott, ehhez nem férhetett kétség. Megállt mellettem, és várakozóan nézett föl ream. Ha mondtam valamit, bólintott. Ha mást, vakkantott. Ha elindultam, követett. Ha megálltam, megállt. Próbáltam lebeszélni magamról, de nem lehetett. Olyan délcegen jött végig velem a Pozsonyi úton, mintha évtizedek óta bejáratott útvonalunk lett volna ez. A Balzac utca magasságában elneveztem Cézárnak.- Cézi - mondottam neki - hozzám! És hű kutyám lelkesen felsorakozott mögöttem. Egészen jól elbeszélgettünk aztán. Most hát lesz kutyám megint, gondoltam, sétálni fogunk reggelente, veszek neki nyakörvet és az orvossal is megvizsgáltatom. Egy közért mellé értünk, gondoltam, kap egy kis pedigrépált, hadd örüljön. Ül, mondtam neki (szót fogadott), és bementem. Mire kijöttem, kezemben a táppal, nyoma veszett. Kerestem mindenhol, a nevét kiáltottam, hiába. Cézár, ahogy jött, úgy tűnt el az életemből. Háromnegyed órán át voltam a gazdája. Szép idők voltak. Jolsvai András
