XIII. Kerületi Hírnök, 2003 (9. évfolyam, 1-20. szám)
2003-04-24 / 8. szám
2003. ÁPRILIS 24. Éktelenig q mozgás, a feladatvállalás Angyal Mária - a művészet apostola Miközben magyaráz, mesél, gesztikulál, ide-oda röpdös a lakásban - sugárzik belőle az életöröm. Mintha kimeríthetetlen energiával rendelkezne Angyal Mária művészettörténész, aki immár húsz éve kerületünk lakója, három hónapja pedig a Magyar Kultúra Lovagja cím büszke tulajdonosa. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának és Falvak Kultúrájáért Alapítványnak ezt az elismerését különböző kulturális szervezetek ajánlása alapján azok érdemelhetik ki, akik sokat tettek a hazai falvak, kisvárosok közművelődésének fejlesztése, a magyar kulturális örökség ápolása, a kortárs művészeti örökség népszerűsítése érdekében. Ha valakiről ez elmondható, akkor Angyal Máriáról biztosan. '■T" A xiu. kbküuíti • • HírnökMűalkotások, a többi közt Szörtsey Gábor, Aknay Gábor és Végh András képei közt Mint frissen végzett művészettörténész, elsőként egy művelődési központban dolgozott Szentendrén, majd a Magyar Művelődési Intézethez (a korábbi Népművelési Intézethez) került, ahol a kortárs művészeti osztály vezetője volt több mint 10 éven keresztül. Ez idő alatt nagyszerű kiállításokat hirdetett, szervezett, zsűriztetett, alkotótelepeket vezetett, a magyar képző- és iparművészet hazai és külföldi népszerűsítésén fáradozott. Aztán - ki tudja, mi okból - 51 éves korában egyszer csak rájött, hogy bár a művészetért továbbra is rajong, de nem szeret hivatalban dolgozni, mivel a feladatkörrel járó adminisztratív tevékenységek elterelték a figyelmét a szakmai témákról. Ekkor fogta magát, felkereste az intézet vezetőit, és bejelentette, hogy el szeretne menni korengedményes nyugdíjba. Az illetékesek először nagyon meglepődtek, ám amikor látták, hogy hajthatatlan, a végén elengedték. És akkor - ahelyett, hogy a dolgok rendje szerint befejeződött volna, éppen az ellenkezője történt: - elkezdődött valami...- Olyasfajta szabadság, olyasfajta élet kezdődött meg számomra, amikor otthagytam az intézetet - meséli csillogó szemmel -, amit a mai napig rendkívül élvezek. Lehet, hogy nem pontos, de én szabadúszónak nevezem magam, mert attól, hogy havonta érkezik a bankszámlámra valami kis jelképes összeg a Nyugdíjfolyósítótól, én még nem fogok úgy élni, mint egy nyugdíjas. Szabadúszó értelmiségiként élek, és úgy is viselkedem. Ha bármi adódik, megyek, szerve- zem-csinálom: aki ismer, az tudja, hogy én ilyen vagyok, nem bírok megülni a fenekemen. Korábban, amikor még hivatalos munkaviszonyban voltam, már akkor mindenki azt tartotta rólam, hogy egyfajta élesztő vagy katalizátor vagyok: ha valami valahol nem ment vagy elakadt, rögtön hívtak és én mindig kitaláltam valamit. Talán valamiféle adottság lehet, de azt hiszem, erre nagyon alkalmas vagyok. Szervezés és művészet: e kettő összefonódása végigkísérte szinte az egész életét: fiatalként sok mindenbe belekezdett: először népművelés-történelem szakos pedagógusként végzett, de nem ment el tanítani, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelméleti tanszakára járt, de nem ment el dolgozni színházba sem. Inkább művészettörténetet kezdett hallgatni az ELTE-n, majd - mintha megtalálta volna önmagát - le is horgonyzott a művészeteknél.- Mindig is a művészet a vonzott: amikor könyvtárban dolgoztam, akkor művészeti referens voltam, amikor művelődési házban, akkor művelődési osztályvezető... stb., és ez végigkísért az egész életemen. Legutóbb a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatalánál dolgoztam, amíg a rendezvényeknek vége nem lett, természetesen ott is hasonló területen tevékenykedtem. 50 év felett - azt gondolná az ember - nehéz, vagy legalább is nehezebb belefogni valamibe, mindenesetre nem kevés bátorság kell hozzá. Mária azonban mintha mindig is erre várt volna.- Amikor 50 éves fejjel belekezdtem a magam kis „vállalkozásába”, nem volt nehéz dolgom, hiszen miután a Művelődési Intézet országos hatáskörű intézmény volt, nagyon jó rálátásom volt arra, hogy az országban hol mi történik, nagyon sok ismeretségem volt. A Műcsarnokkal közösen korábban nagyon sok kiállításrendezői tanfolyamot szerveztünk, azok a „gyerekek” pedig, akiket ott tanítottunk, addigra mind valamilyen galériákban dolgoztak-dolgoznak. Csak el kellett indulni, a többi már jött magától. Ugyanúgy csináltam- szerveztem a kiállításokat, az alkotótelepeket, mint azelőtt; nagyon sok olyan helyre hívtak vissza, ahol korábban az intézet megbízásából rendeztem, és nagyon sok helyre hívtak külföldre is. Többször állítottunk ki Franciaországban, Párizsban, Bon- neville-ben, Stuttgartban és Prágában a Magyar Intézetben, Bécsben a Collegicum Hun- garicumban, és még számtalan helyen. Ezt nagyon fontosnak és nagyon szép feladatnak tartom, mert úgy érzem, hogy amit én itt vagy ott megmutatok, az valahogy segíti a külföldiekben kialakítani azt a képet a magyarokról, a magyar kultúráról, amit én szeretnék. Ebbe aztán sok minden belefér, hiszen voltam kint naiv művészekkel, tájképfestőkkel, tűzzománcosokkal, avantgárd kiállítással. Egyszer kell csak, hogy meghívják az embert valahová, utána már ennek valahogy híre megy. Ennek a „hímek” köszönhető, hogy békés, nyugalmas nyugdíjasévek helyett Máriának mindig akad valami tennivalója. Hol ide, hol oda hívják szervezni, zsűrizni, megnyitni, emellett irányítja és vezeti a tatabányai Kortárs Galériát, tanácsadója a zalai nemzetközi művésztelepeknek és a Siklósi Szalonnak. A héten a Csavlek testvérpár kiállítását nyitotta meg a Karda Galériában.- Sokan kérdezik, hogyan lehet ezt egyszerre bírni, de igazából nem vesz el olyan sok energiát, és nem jár akkora kötöttséggel, mint gondolnák. Vannak időszakok, amikor csak ezzel vagy csak azzal kell foglalkozni, de előtte- utána minden más is belefér. A leges- legjobb az egészben az, hogy csak olyat vállalok el, amihez kedvem van, amiről tudom, hogy értékes, hogy nem hiábavaló. Tatabányára például úgy kerültem, hogy egyszer csak felhívott az ottani igazgató, akit még a művelődési intéze- tes koromból ismertem, hogy nem lenne-e kedvem egy jó galériát csinálni. Mondtam: de, persze - és azóta is hál’ istennek sikeresen működik; most ünnepeltük az ötéves évfordulónkat. A Siklósi Szalonnal szinte ugyanígy történt: egy telefon, és miután láttam benne fantáziát, igent mondtam. Nagyszerű közeg egyébként: csupa hivatásos művész, kiváló tehetségek és fantasztikus közösség. Aztán ott van a zalai határon túli művésztelep: oda is nagyszerű művészek jönnek - mind a határon túlról, van köztük ukrán, szlovén, kanadai, svéd, francia, német, csak magyarországi magyar nincs benne. Nagyon szeretem csinálni, és ez sem vesz el olyan sok időt: csak amikor pályázni kell, meg rendezni, meg esetleg megnyitni, tudom, hogy abban a két hétben nem lehet elmenni nyaralni, és ennyi az egész. Ezt a sokféle dolgot ráadásul össze is lehet kapcsolni, és akkor mindenkinek van belőle haszna: a zalaiak és a siklósiak már voltak Tatabányán, a tatabányaiak voltak Gyöngyösön, most a komáromiak mennek Pécsre, így tovább, és az egész elkezd mozogni, áramolni, és ebben ez a jó. Az elismerésekre - bevallása szerint - soha nem fordított különösebb figyelmet, hiszen, mint mondja, az ember jó esetben elhivatottságból dolgozik, nem a plecsniért. 1996-ban egy állami Népművelésért Díjjal jutalmazták, aminek persze örült, de az igazán jóleső, legnagyobb elismerésnek a Siklós városa által adományozott Pro Űrbe Díjat tartotta, mígnem egy napon a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának bélyegzőjével ellátott levelet talált a postaládában...- Erre az elismerésre nem csak hogy nem számítottam, de meg kell hogy mondjam, nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Egyszer csak kaptam egy levelet, amelyben megírták, hogy a Magyar Kultúra Lovagja címet szeretnék nekem adományozni, elfogadom-e. Hát hogyne fogadnám - mondtam. Örömmel vettem, és visszaírtam, hogy köszönöm, de nem nagyon értem az egészet. Erre nem kaptam választ, csak jött egy meghívó, hogy a magyar kultúra napján fáradjak el a Stefánia-palotába. Elmentem, és mivel Angyal a nevem, én voltam az első, akinek átadták. Zavarban voltam, azt sem tudtam, hogyan kell viselkedni, mert tényleg „lovaggá” ütési ceremónia volt, kardlappal rámütögettek, én meg nem tudtam, hogy most nyújtsak kezet, vagy ne nyújtsak, aztán csak túlestem rajta. Utólag sikerült megtudnom, hogy ezt én a festők előterjesztése alapján kaptam, amit igazán nagy elismerésnek tartok, mert ez azoknak a visszajelzése, akikkel évtizedek óta dolgozom, egy igazán szakmai elismerés. Miután lapunk és a kerület nevében magam is gratuláltam a díjhoz, újból felcsillant a szeme: a kerület... Feltétlenül írd meg: nagyon örülök, hogy itt élek. Húsz éve lakom a kerületben és azt a fajta életmódot, amit itt, Újlipótvárosban lehet kialakítani, nem pótolhatja számomra semmi. Nekem folyton mehetné- kem van, és itt mehetek is: színes, pezsgő a kulturális élet, mindig történik valami, hol egy színházi esemény, hol egy koncert, hol egy kiállítás. Mindig van hová menni, jóformán minden este vagy egy hangversenyen, vagy egy kiállításmegnyitón vagyunk a férjemmel. Ez egy igazán nagyszerű hely. Ezenkívül már annyira „belaktam” a környéket, hogy névről ismerem a környéki boltokban, üzletekben dolgozókat, van saját hentesem, zöldségesem... szóval, ennél jobban nem is érezhetem otthon magam. Joó Hajnalka Török Richárd Szent István bronzportréja márványposztamensen Munka közben is festmények „néznek” rá
