XIII. Kerületi Hírnök, 2000 (6. évfolyam, 1-18. szám)

2000. június / 8. szám

DÍSZPOLGÁROK $ DÍSZPOLGÁROK i * DÍSZPOLGÁROK Kazimir Károly Mácsai István Pataki Ferenc Elszorult szívvel kell tudomásul vennünk, hogy Kazimir Károlyt már nem tudjuk megszólaltatni, pedig nehéz elhinni mindazoknak, akik ismerték és lát­ták őt alkotni, a munka lázában égni, hogy el tudja viselni a már megváltoz­tathatatlan mozdulatlanságát. Olyan színházi rendező' volt, aki egész lényének, szellemiségének, s még fizikai erejének teljességét is a színpad, az irodalom, a műveltség megjelenítésének áldozta. A szónak, a játéknak, a színpadi gépezet­nek élnie kellett, miután kikerült a keze alól, a jelenlétének bűvköréből, hiszen amikor mi már ott ültünk a nézőtéren, ő már egy másik rendezéssel volt elfog­lalva, de át tudta adni a saját üzenetét színészei által, akik közül a három év­tizedes főiskolai tanársága és a hároméves rektori működése idején sok tehet­séget ő nevelt fel. Úgy volt önmegvalósító művész, hogy ő vezetett fel a színpad­ra szinte kézen fogva olyan zseniket a magyar irodalomból, mint például Fejes Endre vagy Örkény István, s ha csak a Rozsdatemetőt vagy Tótékat rendezte volna meg, a neve bizonyosan akkor is fényesen fennmarad. Kicsit rapszodi­kusan adjuk vissza, ahogyan leánya, Annamária emlékezik rá: Aki festői tájat lát az újlipótvárosi lakóépületekben, aki látomásvilágot te­remt egy hangulattalan kapualjból és emberi sorsdrámát képes belerejteni egy eltaposott boldogtalan Coca-colás dobozba, a mi szívünkhöz közelálló költőnk és varázslónk: Mácsai István. A formákat, a színeket, a fényeket, a napszakok titkos árnyalatait nem csak megfesteni tudja mesteri fokon, ha­nem a lényén átszűrve érzi és érezteti is. Es mintha kérdené: itt élsz és ezt mégsem látod? Olyan helyismereti iskola az ő művészete, amely mindenütt széles e világban, ahová a képei eljutnak, és számtalan ezen országok sora, érzékeny hatást gyakorol az emberi lélekre. Mintha az egyszerű és valósá­gos jelenségek mögé látnánk, ahol kibomlik előttünk összetettségük és bo­nyolultságuk, és a megfestett pillanat mögül elénk vetítődne a végtelen és beszédes idő. Mácsai István Pannónia utcai műteremlakásának magasából évtizedek óta apró részeire bontva szemléli és rakja egésszé a környezetét, amelyhez hasonlóban mi is élünk, de az ő festői tolmácsolása révén vala­hogy mégis egyedinek és hasonlíthatatlannak mutatkozik. Lehetetlen volna bármilyen mértékegységben, paraméterben kifejezni, hogy mennyire emeli egy település, egy kerület rangját, nívóját, hogy tudósok lak­ják. De ha Figyelünk a szavukra, sokat tanulhatunk belőle. Pataki Ferenc akadémikus kutatóprofesszornak nemcsak régóta a lakhelye, de egy ideje a munkahelye is a XIII. kerület. De innen merítette már gyermekkora első impresszióit, és s itt kezdte el oktatói munkásságát, mint a Lehel utcai - ma Dózsa Györgyi úti - általános iskola tanára, ahol is közelről megismerked­hetett a Szabolcs, a Lőportár, a Taksony, a Dévai utcák és környékük gyer­mekeinek, családjainak életével, sorsával. Talán ezekből merítette első szoci­álpszichológiai megfigyeléseit, s ez indította el e tudományág kutatása és gyakorlása felé az egyetemi katedráig, a Magyar Túdományos Akadémia al- elnökségéig. Ma is ott a helye az akadémiai elnökségben, valamint ő a filozó­fiai és történettudományok osztályának elnöke. Életének nagyobb részét azonban velünk tölti, az itteni lakossági és dolgozói lét hétköznapjait nálunk éli, és - ami talán még fontosabb - velünk, rólunk, értünk gondolkodik.- Az én édesapám az olyan művészek közé tartozott, a meg­ítélésem szerint, amilyenek már kihalóban vannak. Több kitünte­tése, címe, rangja ellenére nem mindig kapta meg azt a megbe­csülést, amilyet megérdemelt volna. Ezért örülök, hogy most, utólag; gondoltak rá a díszpolgári cím odaítélésekor.- O ugyanúgy, mint a színház­ban, itthon édesapaként is nagyon szigorú volt, és mindig megpró­bálta megrendezni a család életét is, mint a színpadon tette, és ebből sok előnyünk származott. Engem is komollyá tett ez a neve­lés.- Én úgy láttam, hogy örökké rendezett. Nem volt olyan pilla­nat, hogy ne gondolkodott volna azon, hogy mit hogyan lehetne színpadra vinni. Viccesen azt mondták róla, hogy a Kazimir még a telefonkönyvet is megren­dezné. És valóban így volt. Ült a televízió előtt, nézte a híradót, és én tudtam, hogy nem ott jár a fe­je, mert akkor is rendez.- Igen nagy bánata volt. amikor már nem rendezhetett, de ha meg­kérdezték bármelyik riportban, úgy vágta ki magát, hogy még mindig rendez. Rendezi az életét, rendezi a gondolatait, és mindent saját élete színpadára állít.- Nagyon sokszor láttam, hogy éjszaka égett nála a lámpa, és tudtam, hogy akkor ír. Leírja a gondolatait, leírja a fájdalmait, és ezekből az éjszakai fényekből lassan, észrevétlenül kialakul egy könyv.- Én nem arra gondolok, hogy miért történt meg velem az, hogy ilyen korán egyedül kellett ma­radnom, hanem arra, hogy meny­nyire büszke lehetek, amiért ilyen szülőket adott nekem a jó Isten. És ez nagyon nagy erőt ad ne­kem. (Kazimir Károly felesége, An­namária édesanyja, amint azt so­kan tudják, Takács Mária, vagy inkább Marika, a Magyar Televí­zió első' bemondóinak egyike volt, aki egész élete folyamán a három éve bekövetkezett haláláig szere- tetre méltó személyiségével a tévénézők közvetlen ismerőse volt.)- Az én édesapám egyedülálló művész volt, aki másokban is megérezte a tehetséget, és reáli­san tudta nézni őket. Különben is, nagyon jól ismerte és kezelte az embereket, és nagy tisztelet övezte. Volt egy különleges, cini­kus humora, amitől igazán ked­ves tudott lenni. A tréfáin min­denki jókat nevetett, még az is, akit kifigurázott, mert sohasem volt sértő, a humora mögött min­dig jóindulat állt. Én azt is láttam, milyen nagy tisztelet övezte.- Amikor kettesben maradtam vele, mert úgy hozta a sors, hogy az édesanyám már nem lehetett közöttünk, akkor ismertem meg őt igazán. Egy lány, mint én is, mindent az édesanyjával beszél meg, és az apukájának csak rit­kán tárja fel a titkait. De amikor kettesben maradtunk, meg kellett ismernünk egymást, rájönni, hogy hogyan tudunk majd kettes­ben élni. Nagyon jól alakult a helyzet, mert jól tudtunk alkal­mazkodni egymáshoz, ő is az én tinédzserkori ballépéseimhez, én is az ő néha időskori rigolyáknak gondolt dolgaihoz.- Úgy érzem, rengeteget kap­tam tőle, sokat segített a tanulá­somban. Ha bármit megkérdez­tem tőle irodalomból vagy történelemből, rávágta ki volt, mi volt, mikor volt, de megtörtént, hogy egész este igen lelkesen csak ezzel foglalkozott, akarta, hogy jól haladjak előre a tanul­mányaimban. Nagyon szerette volna látni, hogy milyen karriert csinálok, ha majd felnövök, de ez, sajnos, már nem adatott meg neki. Emiatt szomorú vagyok, de úgy érzem, ő így is látja valahon­nan odafentről, hogy mi lesz ve­lem.- Nagyon féltett engem a vi­lágtól, különösen azután, hogy minden megváltozott körülötte, amit már nem tudott követni. Ezt én fiatalon meg tudom érteni, mert én sem értek mindent, ami most történik a világban. O pedig élete hetven éve alatt - mi min­dent láthatott a világból.- Végtelenül szerettem az ő baráti társaságát. Jóba volt a szí­nészekkel. Esténként telefonál­gattak egymásnak, és én szívesen hallgattam ezeknek a beszélgeté­seknek az innenső oldalát, mert nagyon emelkedettek, nagyon ér­telmiségiek voltak. Sok barátja volt innen a kerületből is, akik, ha meglátogattak minket, ő nagyón feldobódott. Többek között na­gyon jó barátja volt a szomszéd­ban lakó Lendvay Kamilló, a hí­res zeneszerző. Mostanában azt mondja Kamilló bácsi, ha talál­kozunk, hogy neki is fájdalmasan hiányzik az édesapám. Imádta apám az édesanyámat, mint egy angyalt. És ő valóban angyal volt, embernek is rendkí­vüli. Szüleim kapcsolata példa­képp a számomra. Szívesen em­lékszem vissza azokra a boldog napokra, amikor együtt nyaral­tunk. Volt egy kis telkünk Tahitótfaluban, egész gyerekko­romban ott töltöttem a nyarat. És ott volt ő is igazán az édesapám, amikor levetette magáról a min­dennapi gondokat. Strandoltunk, labdáztunk, játszottunk a ku­tyánkkal. Igen, igazi apává vált, ahogyan le van írva a meseköny­vekben.-Amióta én az édesanyámat, ő a feleségét elvesztette, lelke mé­lyéig szomorúvá vált, nem tudta ezt kiheverni, már dolgozni sem tudott. Sokszor tett úgy az éh kedvemért, mintha örömet sze­rezne neki az élet, de tudom, hogy ezt csak miattam tette, mert enélkül talán ez a tragédia már hamarabb bekövetkezett volna. Hihetetlenül szeretett volna még élni és büszke lenni arra, mire vittem, látni hogy tovább viszem- e az ő útjukat. Mindig azt hajto­gatta az utóbbi időkben: - Kislá­nyom, nekem még fel kell nevel­nem téged... Nagyon korán vesz­tettem őt el, de amit nekem az életéből ez alatt a kis idő alatt adott, több, mint amit más apa egy hosszú élet alatt adhat a gyer­mekének.- Megnevezné-e stílusát, mód­szerét, amellyel életművét építi. Valahol az a megállapítás áll, hogy ön a magyar szürnaturalista festők legjobbika. Máshol azt ír­ják: úgyszólván minden vásznán egyfajta merengő koloritba transzporálja át a megszokottabb látványok színvilágát is.- Őszintén szólva mindig óva­kodtam attól, hogy a nevén ne­vezzem azt az irányzatot, stílust, munkamódszert, amellyel dolgo­zom, mégpedig azért, mert sem­mi kedvem magamat beskatu­lyázni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki beszűkíti ma­gát és korlátokat állít önmaga kö­ré, hiszen ki tudhatja, mit hoz a jövő. Az ember látásmódja meg­változhat az idők folyamán, le­het, hogy jobb lesz, lehet, hogy rosszabb. Ráhagyom én a művé­szettörténészekre, törjék ők a fe­jüket azon, hogy én mit hogyan csinálok.- Ha valaki több mint hat évti­zedet tölt el egy művészi pályán, nyilván az idők változásainak is a hatása alá kerül.- Nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy sohasem ide­ológiailag jöttek létre a munkáim. Számomra ez alkati kérdés. Úgy dolgozom, abban a stílusban, amiben jól érzem magam, amit éppen jól tudok csinálni. Próbál­koztam fiatal koromban irányza­tokhoz csapódni. Akkoriban az úgynevezett posztimpresszioniz­must követtem. Nekem a főisko­lán Bemáth Aurél és kortársai, Szőnyi István, Domanovszky Endre voltak a mestereim, Füst Milán tanította az irodalomtörté­netet és Rabinovszky Máriusz a művészettörténetet. Mindebből következik, hogy sajátommá vált a sokféleség. Még a szocreálban is részt vettem, mert még akkor fiatal és lelkes voltam és szeret­tem volna érvényesülni, bejutni a művészvilágba. Megpróbálkoz­tam tehát a magam módszerével megoldani azt, amit mondaniva­lóban a szocreál megkövetelt és a sematikus irányzatból valami mást kihozni.- Meghatározná mégis, hogy mikor következett be a magára találás korszaka, még ha nem is akarja megnevezni, milyen is az a Mácsai-stílus?- Körülbelül 1960 óta már kö­vetkezetesen azt csinálom, amit a sajátomnak érzek, és amiről re­mélem ráismernek. Hogy mi ez? Nevezzük Pannónia utcai realiz­musnak. Ezt vállalom. Persze az utcám környéke is az enyém. Most az Art 13 nevű pályázatra, amelynek kiállítása a Millenniu­mi XIII. Kerületi napok alkalmá­ból lesz az Újlipótvárosi Klub- Galériában, a Pozsonyi utat fesr tettem meg, ahogyan én látom.- Ön, ahogyan mondani szo­kás, ezer szállal kötődik ehhez a kerülethez, itt talált alkotói érte­lemben is az otthonára. Mi az, ami ebben a kerületben a legin­kább megragadja?- 1928-ban költöztünk ide a szüleimmel és rögtön beírattak a Sziget utcai elemi iskolába. A gyerekkoromból sok-sok emléket őrzök, és ismerem azóta a kerület minden változását. De nem min­den változást szeretek. Például az utcanevek rendszeres átkereszte­lését. A Pannónia utca sem tart­hatta meg több évtizeden át a ne­vét, mígnem mégis csak vissza­kapta. De így van ez több környe­ző utcával is. Én még emlékszem, amikor Ügynök utca volt a Kresz Géza utca. Azt azonban nem tud­nám megmagyarázni, miért lett az egykori Korái utcából Légrády Károly, majd Balzac utca. Mit csinálhatott szegény Légrády Károly, hogy eltüntették az utca­táblákról a nevét? Az Újlipótváros 3-4 év alatt, lénye­gében 1929 és 1936 között már az én szemem láttára épült fel. Nem is nagyon értem, hogy a nagy világgazdasági válság ide­jén hogyan épülhetett fel ilyen gyorsan. A szomszédos Főnix­ház egy év alatt épült, pedig az akkori Európa egyik legmoder­nebb épülete lett.-Az innen nem is nagyon távol eső Westend City Center a közel­múltban is alig több mint egy év alatt nőtt ki a földből. Milyen ér­zésekkel figyeli a Váci út közeli és távolabbi részeinek és környéké­nek hasonlóan gyors és gyökeres átalakulását? Mintha ez nem ih­letné ecsetjét a megörökítésre?- Én inkább a közelemben megbúvó szépségeket keresem továbbra is. Nem mintha idegen­kednék a kerület változásaitól. Ez a kerület objektív szemmel nézve nem szép, de én szeretem annak látni és ábrázolni. A festők úgy vannak vele, hogy ragaszkodnak számukra meghatározó tájakhoz, látványokhoz. Corot francia festő a XIX. században azt írta festő kortárásnak, Delacroix-nak: „Saj­nos Párizsban már nem a régi, mert a montmartre-i szélmalmo­kat lebontják és csúf házakat épí­tenek a helyükre. A legszörnyűbb a tetején az a fehér mészkőből épült nagy templom.” És ez nem más, mint amely azóta már Párizs egyik kiemelkedő nevezetessége a Sacré Coeur. De Voltaire egy évszázaddal korábban szintén azon panaszkodott, hogy Párizs már nem a régi, hiszen a Montmarte-on a szőlőket kiirtják és helyüket beépítik.- A réginek, a patinásnak te­hát meg kell hagyni a becsületét egy modernizálódó kerületben is? Az Ön képei is azzal lopják be magukat nézőinek szívébe, hogy a már-már régi ismert városképi részletekben igyekszik feltárni és bemutatni az ismeretlent, az újat.- Én valóban igyekszem a szükségből, hogy ez a környék az én legmeghittebb ismerősöm, erényt kovácsolni, és a kis részle­teket, a detail-eket, amelyekben festőiséget vélek felfedezni, an­nak ellenére, hogy talán nincs is benne, megpróbálom megörökí­teni. Itt ez a képem, ez a kedven­cem, a Pannónia utca alkonyai­kor, ez is az én ilyen felfedezé­sem. Különben, hogy mi a múlt, mi a jelen és mi a jövő, arra van egy példám. Most olvastam egy francia lapban egy szöveget, amely így szól: „Borzasztó, hogy ez a mai fiatalság nem tiszteli a szüleit, a vallást, csak a tánc és a szórakozás érdekli...” Mintha csak ma írták volna. Pedig tudja, hol találták? Egyiptomban, egy háromezer éves hieroglifán.- Professzor úr, az hírlik önről, hogy tősgyökeres idevaló­si. Igaz ez?- Igaz. Én a hajdani OTI-telep első honfoglaló nemzedékéhez tartozom. Ennek a ma a XIII. ke­rület Rózsadombjának nevezett és irigyelt kertvárosi résznek a helyén akkor, amikor mi 1941- ben odaköltöztünk, még lakatlan homoksivatag volt, s Rózsa­dombnak egyáltalán nem volt nevezhető. Az OT1, vagyis az SZTK elődje akkor tájt ezer csa­ládi házat építetett, ami számára kitűnő vállalkozásnak kínálkoz­hatott, mivel a pénzét, valószínű­leg a háború miatt, be akarta fek­tetni.- Volt ennek az építkezésnek valamelyes szociális jellege?- Egy családban legalább há­rom gyereknek kellett lennie ah­hoz, hogy ott lakást kaphassanak. Ezenkívül a fizikai dolgozó rétegekből kellett kikerülniük, de inkább csak jól szituált szakmun­kások lehettek, mert az egyszo­bás alkóvos vagy másfél szobás lakás lakbére is már nagy teher­nek bizonyult, ha egyedül a családfő dolgozott. Kerületünk­nek ez a mai kis gyöngyszeme, ahol kezdenek a csillagos égig emelkedni az ingatlanárak, akko­riban, amikor mi ott laktunk, egy furcsa peremvilág volt.- Szavaiból kitűnik, hogy önt ennek a vidéknek a története is, mint minden társadalmi átalaku­lásé, máig foglalkoztatja.- Ez annál is természetesebb, mivel a családi gyökereim onnan eredeznek és nagyon sok emlék fűz ehhez a tájhoz. Amikor mi beköltöztünk még nem voltak ne­vei az utcáknak, jó amerikai módra számokkal jelölték meg őket. Mi a mai Vőlegény utcában laktunk, ami akkor a IV. utca jel­zést viselte. A mi lakcímünk a IV. utca 367. szám volt. Mivel Új­pesthez voltunk közelebb, az ot­tani Könyves Kálmán Gimnázi­umba jártam, és az Újpesti Stadi­onba menet a 87-es villamoson lógtam. Egyszer a zsúfolt 87-es utasai között láttam Zsengellért, amint fél kézzel kapaszkodott, és a másik kezében egy aktatáskát tartott, abban vitte ki a meccsre a szerelését. Akkor még az ilyen világklasszikusok is villamoson utaztak.- Ma már a kerületben egy ki­csit beljebb, a Hegedűs Gyula ut­cában lakik. Onnan milyennek látja a kerületet?- Állíthatom, hogy ez Pest leg- sokarcúbb kerülete. Márpedig a sokszínűség nagy erőforrás. Ezt már a XVII. századi magyar vi­lágutazó Szepsi Csombor Márton is tapasztalta és megírta Europica varieta című könyvében. Persze a változatosság konfliktus gazdag­sággal is jár. De ez már sokkal korábban az iskolák világában is így volt. Világosan látható volt, hogy egészen más diákok jártak például a Lehel úti és mások a Sziget utcai általánosba. Ilyen differenciák máig megmaradtak, viszont óriási léptékű az átalaku­lás is. Hol van ma már az egyko­ri tripoliszi barakkvilág a benne lévő barakkiskolával?- Konfliktus gazdagságot emlí­tett a változásokon és a változa­tosságon belül. Hol tapasztalha­tók ennek konkrét megnyilvánulá­sai?- A lakógyűléseken például. Nagy változás, hogy a lakásbér­lőkből lakástulajdonosok lettünk, de ezen belül sokasodnak az ér­dekellentéteink is. Megnöveke­dett a vitaszenvedély. Az egyes házakon belül zajlik a közvetlen, merőben új, eleven élet, differen­ciálódások, s megütközések ke­letkeztek a fenntartási, a felújítá­si költségek, a közös költségek, a vízfogyasztás és egyéb együttélé­si problémák körül. És ezekre ke­veset figyel a közvélemény. Úgy gondolom, az önkormányzatnak is jobban jelen kellene lennie ott, ahol zajlik az élet, meghallani és valamivel összébb hangolni eze­ket a mikrokommunitásokat. Pél­dául bizonyos eszközökkel ösztö­nözni és szervezni az egyes lakó­házak, lakóközösségek közti együttműködést, úgy talán többre mennének és egységesebb, har­monikusabb lenne egy-egy utca­kép. Kétségtelenül, vannak új belső mozgások a kerületben, el­vándorlások, költözések, az üzle­ti világ átstrukturálódása, de ke­vés az olyan színtér a kerületben, ahol a lakosok összejöhetnének, s a közös dolgaikat megbeszélhet­nék.- De hát léteznek ennek intéz­ményesformái. . - Kevéssé látszik. A rendszer- változás sok mindent lebontott, ami jobban összetartotta az em­bereket, s még nem jöttek létre újak, más szóval, nem sikerült a társadalmi hálót újra szőni. Úgy látom, hogy a választott képviselőinkkel is a kelleténél személytelenebb a kapcsolatunk. Én több gondot fordítanék rá, hogy a kerület tagoltabban jelen­jen meg, bizonyos alközpontok, régiók jobban összefoghatnák a demokratikusabb s öntevéke­nyebb helyi életet. Kevés a társu­lási forma, a klubszerű alakulat, a klubélet, magára hagyatott az if­júság, a bevásárlóközpontokban csellengenek, kevés a módjuk rá, hogy beépüljenek a mindennapi társadalmi életbe. Egy világvá­rosban a parkoknak is van társa­ság- és élettérformáló szerepük.- Parkokra talán nem lehet pa­nasz, hiszen a miénk a Margitszi­get, és a parkjainkra jelentős költségeket fordít az önkormány­zat. Igaz nagyon visszariasztó és sajnálatos a garázdaság és a rombolás. De szűkítve a téma­kört: milyennek látja professzor úr a kerület szellemi és tudomá­nyos értékeit?- A kerületben jó iskolák van­nak, általában dicséretre méltó munkát végeznek a pedagógu­sok. Magyarországon a régebbi korokban híresek voltak tudósi felkészültségükről és munkássá­gukról a középiskolai tanárok. A kerületi iskolákban jó erre a talaj.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom