XIII. Kerületi Hírnök, 2000 (6. évfolyam, 1-18. szám)

2000. március / 4. szám

ZAJLIK A NAPI BEVÁSÁRLÁS AZ IDEIGLENES LEHELEN H imbálódzó nejlonszatyrok színes forgataga, bevásárlókocsik kerekének súrlódása az aszfalton, s főképp a tömeg zarándok­lathoz hasonló folyamatos áramlása: ez jellemzi ma a régen gyak­ran kihalt Kassák Lajos utcát. Kora reggeltől késő délutánig özönlenek ide az ideiglenes piac megnyílásának hírére érkező kíváncsi, új vagy a már kellemes ta­pasztalatokkal visszatérő hűséges, régi vásárlók. Szinte megállás nélkül hömpölyög a tömeg a zöldre mázolt, nyi­tott vaskapun ki és be; érdeklődés a befelé igyekvők - elégedettség a távozók arckifejezésében. Odabent igencsak vigyáznom kell, hogy nem kívánt irányba ne sodoijon a tömeg; nem könnyű a saját szándékom szerint választott kereskedő felé tömöm az utat. A piac forgalma és nyüzsgése most a húsvétot, karácsonyt vagy a háromnapos ünnepeket megelőző bevásárlási láz hangulatát idé­zi. Különböző korú háziasszonyok tekergetik ide-oda a fejüket, próbálván átpillantani egymás vállán, apró nénike pipiskedik láb- ujjhegyen, hogy jobban lásson: ki-ki keresi régi, megszokott zöld­ségesét, árusát. És meg is találják. Tudják, a helyszínen kívül nem változott sem­mi: a tojásos Irénke, a zöldséges Pista ugyanúgy a szebbjéből válo­gat majd nekik, elbeszélget velük, ahogy régen és főleg - visszavár­ja őket. Vissza, hiszen ők itt is, ott is ugyanazok maradnak: a vásár­lók, a kedves vevők. Csak egyvalami nem ugyanaz: a körülmények. Csak egyvalami hiányzik: az elhanyagolt bódék és körülöttük a kosz- és szeméthe­gyek. Elsőre - bevallom - az is szokatlan, hogy nem kell mocskos po­csolyák, nyaktörő gödrök és kátyúk között szlalomoznom mire vé­gighaladok egy-egy soron; és mindeközben nem csurog a nyakam­ba esővíz a toldozott-foldozott, lyukas nejlontetőkről, egymáshoz kötözött zacskóereszekről. Pedig itt is esett, több napig is. Itt is ugyanaz az eső. A z egyforma, ám a lehetőségekhez mérten napok alatt otthonos­sá varázsolt standok között sétálva az orromat - furcsamód - narancsillat csapja meg. Hol van a megszokott, nyitott pultokból áradó, átható füstölthús-, kolbász- és hurkaszag? Nincs többé. Az új piac szabadtéri standjairól, a zöldség- és virágárusok körül száműz­ték a húsféleségeket; (rém)álom, hogy onnan kínálták valaha. A régi piac február 28.-ai nyitva tartása, úgy tűnik, a gondatlan­ság és a fertőzésveszély utolsó lehelete volt. Ami márciustól az új helyszínre jellemző: az átgondoltság és higiénia. A tej- és húskereskedőknek helyet adó, szándékosan e célra ki­alakított fedett csarnok hófehérre meszelt falai már első ránézésre is a tisztaság érzetét keltik. Az áttetsző pultokból hússütésre, leves­főzésre csábító leendő bécsi szeletek, becsináltak és raguk hozzáva­lóinak színe üde, immár nem tűzi őket a nap, nem dongják körül a legyek.- A régi helyen, emlékszik, mindig büdös volt? - hallgatom a szatyrokkal megpakolt kedélyes hölgy nosztalgiamentes beszámo­lóját. - Ott már a szagról tudtam mindig, hol nem szabad aznap vá­sárolnom. Örülök, hogy ez megszűnt - mutat végig nyomatékül a hosszú hentessor csillogó pultjain. - Nem is értem, hogy engedhet­ték régen.- En nem vagyok nagy piacra járó - kapcsolódik be a beszélge­tésbe egy ötvenes úr -, de azt már az első pillanatban észreveheti az ember, mennyivel nagyobb a tisztaság, mint amott volt. Régen ki­fejezetten kerültem a Lehelt az akkori állapotok miatt, de ez itt most más; ide érdemes eljönni. Tényleg. Harmincöt-negyven év körüli hölgy, kezében hatalmas, megra­kott kosárral két csöppséget terelget féltőn maga előtt a tömegben, tipikus háziasszony. Amikor a véleményét kérdezem, mosoly ül ki az arcára:- Nekem nagyon tetszik, már alig vártuk, hogy megszűnjön az a lehetetlen állapot, ami a régi piacon uralkodott. Én már a pár évvel ezelőtti felújítás ötletét sem tartottam jónak; azt az elöregedett, le­robbant helyet szerintem már abban az időben be kellett volna zár­ni. Akkor mostanra már rég készen lenne a mi új, európai színvona­lú csarnokunk. Mindenesetre amíg az elkészül, szívesen járok ide: kulturált és gusztusos. így mindjárt más, így öröm vásárolni - ra­gyog fel, s tekintetével már a galériát fürkészi, a fenti édességáru­soknál biztosan talál valami finomságot a csöppségek számára is. A fedett csarnok bejáratánál apró, görnyedt nénike húz, von, rán­gat fel a néhány lépcsőn egy roskadó bevásárlókocsit. Segítek, elveszem, hálásan mosolyog, ujjával a baromfis és felvágottas pul­tok sorfala felé bök:- Hallja, aranyom, a húsos aztán nagyon szép lett, tiszta és átlát­ható. Én minden héten kétszer kijövök ide, de tudja, az én lábaim­mal már annak is örülök, hogy egy helyen vannak, nem kell olyan hatalmas területet körbesétálnom, hogy megnézzem a választékot. Épp hogy elköszönök, már sodor is tovább az emberáradat, amer­re nézek, kíváncsi arcok, fürkésző szemek. Itt valahogy most a tüle­kedés is más: nincs benne indulat. A nagy tömegnek - mindenki ta­pasztalta - majdhogynem természetes velejárója, ha olykor az em­ber sarkára, tyúkszemére taposnak, meglökik vagy oldalba taszajt- ják. Az embereket itt azonban olyannyira leköti a megismerés vá­gya, a felfedezés öröme, hogy sérelmeik folytán még patáliát csap­ni is elmulasztanak. Perlekedő és vitatkozó felek helyett kisebb cso- portocskákat látni erre-arra: egymásnak ismeretlen emberek osztják meg tapasztalataikat, készségesen igazítván útba az érdeklődőket egy-egy vonzó árú portéka vagy ismert kereskedő, árus holléte felől. B eszélgetéseiket hallgatva kiderül: a költözésből egyiküknek sem származott semmiféle kára vagy kellemetlensége; vala­mennyien elégedettek. Úgy tűnik, aki most ellátogatott ide, a kis- és nagybevásárlások átmeneti helyszínére, az az új, modem csarnok felépüléséig bizonyosan az ideiglenes piac vásárlója marad. A galéria lépcsőfordulójában kedves, hetven év körüli házaspár pakol, rámol egyik szatyorból a másikba, majd vissza, próbálván igazságosan elosztani a terheket. A lépcsők megmászása kissé ne­hezükre esik - vallják be -, de nem panaszkodnak.- Én ennek a költözésnek nagyon örülök - mondja sugárzó arc­cal a hölgy. - Ez itt olyan, mint egy szép csarnok. Igaz, egy kicsit messzebb kell menni, de igazán mindegy, hogy az ember egy meg­állóval tovább'utazik, ha egyszer ilyen loilturált körülmények kö­zött vásárolhat, nem? Vagy egy megállóval kevesebbel, ha az ellenkező irányból jön - vetem közbe.- Nekünk, nyugdíjasoknak mindenképpen megéri eljönni, mert az árak nem emelkedtek, sőt, sok helyen még olcsóbb is lett néhány dolog - folytatja a hölgy.- En nem értem - teszi hozzá a félj miért ellenezték olyan so­kan, hiszen csak be kell lépni: nem igaz, hogy ez nem a Lehel, csak ide jó volt bejönni. A hatalmas forgalom láthatóan - mindenféle kommentár helyett - egymaga cáfol rá, hogy a kereskedők átköltözéssel kapcsola­tos aggályai alaptalanok voltak. Nemhogy a törzsvásárlók nem ma­radtak el, de jó néhányan kizárólag azóta jönnek ide vásárolni, ami­óta a régi, inkább hírhedt, mint híres piac bezárt. Kint, a szabadtéri területen frissen ácsolt, tiszta, egyforma kis asztalkák sorakoznak: a napijeggyel árusítók, az őstermelők asztalai. A néhány hete még a költözés ellen tiltakozó, elkeseredett árusok helyett azonban mo­solygó, bőszoknyás nénikék, pirospozsgás gazdák ülnek itt néhány csomó újhagyma, petrezselyem és zeller mögött; ekkora forgalom­ban néhány óra alatt túladnak portékáikon.- Nem is gondoltuk volna, hogy így alakul - hümmögnek a bó­désor árusai is; ki előbb, ki később, de lassacskán mindenki kibékül a költözés, a régi piac bezárása okozta változásokkal.- Én nem vagyok elégedetlen - mosolyog elárusítóhelye patyo­lat tiszta üvegpultja mögül Marika, a savanyús. - A költözés előtt ugyan tartottunk tőle, hogy elmaradnak a vásárlók, de szerencsére nem így lett. A vevőim bevallották, hogy átmentek máshová körül­nézni, de végül kivétel nélkül visszajöttek: nekik és nekünk, ha egy utcával arrébb van is, de ez a Lehel piac. És ez még csak az ideiglenes. Nem a végleges: a Lehel Csarnok. Joó Hajnalka ÁM(BIÁIUF§EJBE BéBÁMÁlW - Firenzéből érkeztek az alapító ősei Piti Miklós és felesége a „sóbarlangjukban”, a kerület e különleges magán-gyógyintézményében Reklámszöveget soha nem írtam. Most sem fogok. Meg­győződésem viszont, hogy kerületen belüli és kívüli buda­pesti földijeimmel közölnöm kell, milyen szokatlan és kel­lemes meglepetés ért a „legsötétebb” (napjainkra legvon­zóbbá tett) Angyalföldön, a kerületünket átszelő bájos pa­tak közelében. A szerény, hasznos intézmény létezésére, amelyről korábban sejtelmem sem volt, egy torokégetős, lázas, homloküreges rossz napomon orvos ismerősöm irá­nyította a figyelmemet. Elsősorban nem is mint orvos tette ezt, hanem mint medence-táji fájdalmakkal küzdő beteg. Ajánlotta, menjek le a „Sóbarlang”-ba, mert az mind reu­ma és gonosz társai, mind homloküreg, asztma és undok rokonai elkergetésében szívből ajánlható. Lelkemre, igazat mondott. Ez még ősszel történt, és bár mindkét undok ro­kon gyakran látogat, én azóta nem voltam e szokatlan he­lyen. Csak most - de immár golyóstollat. A „barlang” története igencsak kalandos, filmforgató­könyvként is megállná a helyét. A nevében olasz Piti csa­ládot (nevéből egy réges-régi magyar anyakönyvvezető egy „t” betűt kifelejtett a „Pitti”-ből. E néven - Pitti Palo­ta, Firenze - a régi posztókereskedő ősöket a híres mecé­nás bankár Mediciek anyagi szintjén említik a 15-18. szá­zadi olasz források. Mind a Mediciek, mind a Pittik az ak­kori Magyarországgal is kereskedtek. Hárman a Pittik kö­zül Firenzéből szárazon, tengeren, végül is saját hajójukon a Tiszán hajóztak fel hozzánk. Hajójukat folyami kalózok támadták meg. Egyiküket megölték, ketten megmaradtak és itt maradtak. Eladták a kifosztott hajót, a pénzből éltek egy ideig Hódmezővásárhely környékén, majd több olasz- szal együtt Sátoralj aújhelyre költöztek. Innen a nagypapa 1866-ban Szentesre, utódai onnan Pestre. Magyarul már a dédapa is beszélt egy kicsit, Miklós, a dédunoka viszont már inkább csak a nevét tudja olaszul. Volt darukezelő, iparvasúti mozdonyvezető, huszonhat évig a Ferroglobusnál dolgozott. Sok mindenhez ért, közgazdasá­gi szakközépiskolázását egy viszonylag szerencsés baleset szakította félbe. A felesége, Elek Sarolta, túl azon, hogy felnevelte Andrea lányát, aki ma hatodik kerületi óvodák adminisztrációját intézi és Miklós fiát, aki munka mellett számítástechnikát tanul, közért-üzletek vezetője volt fővárosszerte. Andreának már otthon is van óvodája, a nyolcéves Laci, a hatéves Lívia és a négyéves Orsolya, akiknek persze otthon is rendelkezésére állnak a Sóbarlang gyógyító anyagai.- Elmondaná, hogyan jutunk el ennek a történetéhez ? - kérdem a természetesen Orsolyával elfoglalt nagyapát* Hát, ez már nem annyira kalandos. Mi valamennyien szerettünk és szeretünk dolgozni. Én is, a feleségem is nyugdíjasok lettünk és hosszan spekuláltunk: mihez kezdjünk? Akkortájt dobtak be a postaládánkba egy >• A vevők hűek maradtak Nyüzsgő élet az ideiglenes piacon Romhalmaz a lebontásra ítélt régin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom