Angyalföld, 1990 (15. évfolyam, 1-5. szám)
1990. február / 1. szám
MI LESZ VELED, GYERMEKKÓRHÁZ? Nem túl sok kórházigazgató főorvos szobájában jártam még eddig, azt azonban rögtön megállapíthattam, ihogy dr. Csontos Endrének, a Madarász Utcai Gyermekkórház és Rendelőintézet főigazgatójának a szobája merőiben különbözik a hasonló pozíciójú vezetőkétől. Nincs párnázott ajtó, kolóniái íróasztal, süppedő fotelek. Minden bútordarab „szabványos”, egyszerű, a célszerűséget szolgálja. Persze, miért is lenne a főigazgató ■ szobája hivalkodóan berendezett, műkor magának a kórháznak a felújítására sincs pénz ... — Kérem, mondjon egy pár szót önmagáról, mióta igazgatja ezt az intézményt? — fordultam elöljáróban dr. Csontos Endréhez. — A Nyírségből, Szabolcsból származom. 1956-ban végeztem ed az egyetemet, utána kétt évig az Orvostovábbképző Intézetben dolgoztam minisztériumi gyakornokként. 1958 nyarán kerültem a Madarász gyermekkórházba segédorvosnak. A hahianoo eveidben szó-titkárként is tevékenykedtem, s 1970-ben neveztek ki igazgatóhelyettesnek. 1983 óta vágyóik főigazgató. — Ezek szerint 31 éve van a kórházban, bizonyára úgy ismeri, mint a tenyerét. __-—Eb a kórház 1929-ben k ezdte meg a működését a főváros akkor legszegényebb kerületében, mint a Rókus kórház fiókintézménye. 1932-ben lett önálló, és nyerte el mai nevét. A második világháború során súlyos károkat szenvedett az épület. A háború után a környező gyárak munkásai önzetlenül segítették a helyre- állítási munkákat, így kerülhetett sor 1947. november 4-én az újra megnyitásra. Akkor ez volt Budapest egyetlen önálló gyermekkórháza. A főépületben, amely a központi, emeletes részből és a két földszinti szárnyból áll, 150 ágyat helyeztek el, az akkori szakmai igényeiknek megfelelően, öt-tíz ágyas kórtermekben. A kórház mindenkori vezetőségének alapvető törekvése volt a folyamatos fejlesztés és korszerűsítés, ezek azonban mindenkor csak a .kórház falain belül történhettek, bár a bővítés igénye már 1959-ben megfogalmazódott. (Ezt harminc év alatt nem sikerült elérni.) A kórház akkori igazgatója, dr. Kemény Pál a két földszinti szárnyra- emeletráépítést javasolt h Fővárosi Tanács vezetőjének, a zsúfoltság enyhítésére, miután akikor már 222 ágy működött a kórházban, és alapvető feladatokra sem tudtunk helyiséget biztosítani. Nem volt szoptatószoba, gyer- mékjátszó, öltözők stb. 1960-ban a Fővárosi Tanács megvált patinás gyermekkor- házától, így az a XIII. Kerületi Tanács irányítása alá került. Ezzel a fejlesztési, bővítési lehetőségeknek még a reménye is csökkent, hiszen köztudott, hogy az elmúlt évtizedekben a kerületi tanácsok a Fővárosi Tanácstól szűkén „leosztott” pénzekkel gazdálkodtak. A jelentős beruházásokat a Fővárosi Tanács finanszírozta. — Gondolom, közben az intézet feladatai egyre bővültek. — Természetesen. 1963- ban, amikor az észak-pesti kerületekben megszervezték a körzeti gyermekegészségügyi szolgálatokat, intézményünk ezan /kerületek területi vezető kórháza lett. Ezáltal fe’adatává vált ezeknek a területeknek a gyermekegészségügyi munkájának szakmai koordinálása, segítése. Ugyanakkor figyelembe véve a szakmai igényeket, az egészségügyi főosztály az intézmény feladatává tette a gyermekek járóbeteg-ellátá- sát (sebészet, röntgen stb.). Erre a célra egy kórtermet vettünk igénybe, a betegek és a szülők a kórház folyosóján várakoztak, illetve várakoznak. Akkor ígéretet kaptunk arra, hogy korszerű sebészeti és röntgenambulancia épül. Ennek már negyedszázada. Időközben — ismert okok miatt — a gyermakbalesetek száma többszörösére nőtt. Ügyeletes felvételes napokon itt elviselhetetlen a zsúfoltság, a betegek és a szülők ingerültek a hosszú várakozás miatt, de mindez kedvezőtlenül befolyásolja az ápolószemélyzet munkáját is. Elmélyült gyógyító munka ilyen körülmények között nehezen valósítható meg. — Ezt el tudom képzelni, sőt magam is tapasztaltam már. Mégis, mit tudnak tenni? — 1971-ben a kerületi tanács anyagi támogatásával történt az egyetlen bővítés az elmúlt hatvan év során. Megépült a felvételi részleg, és itt helyeztük el a portástartózkodót és a telefoniközpontot. Ezáltal lehetőség nyílt az addig egyetlen helyiségből álló röntgen „osztály” bővítésére a megüresedett port ás tartózkodóval. 1975-ben újra felvillantak a remények, a Fővárosi Tanács egészségügyi főosztálya kezdeményezte a kórház teljes rekonstrukciójált és bővítését. A tervek 1977-re elkészültek, de az építkezés elmaradt. Közben Angyalföld örvendetesen átalakult, új lakótelepek nőttek fel, Újpesten és Palotán egész városrészek épültek. Épültek persze olyan épületek is, amelyekről én akkor is azt mondtam, most is azt mondom, hogy jobb lett volna, ha nem készülnek el. Helyettük egy „kacsalábon forgó” gyermekkórházat kellett volna építeni, s most nem kellene szégyenkezni miattuk. Hittel hiszem, hogy nemcsak mi, itt dolgozók szégyenkezünk emiatt, de Angyalföld minden jóérzésű állampolgára is, akik azt vallják velünk együtt, hogy életünk legnagyobb boldogsága a gyermek. Euripidész így fogalmaz: „A gyermek az mindenkinek az élete. Az, akinek nincs, s nem kíván, nem szenved annyit, ámde üd- .ve üdvtelen.” Igen, életünk a gyermek, s olykor-olykor nagy-nagy szenvedésünk is, ha bajba kerül, ha baleset éri, ha szenvedélybetegség rabja lesz, s nekünk, felnőtteknek, a társadalomnak ilyenkor, a bajban kell a legszorosabban, a legnagyobb szeretettel és jósággal mellette állni, segíteni, annál is inkább. mert a gyereknek nincs lehetősége még érdekeinek érvényesítésére. Ezt nekünk, felnőtteknek kell tenni helyettük, és jól kell tenni, hogy majd ők is jól érvényesítsék a mi érdekeinket, ha majd megöregszünk. Mindezt én a telkemből érzem így. Szerintem egy társadalom lelkiismerete azt jelenti, hogy miként nevelkednek, tanulnak, élnek, betegeskednek, rosszalkodnak, örülnek, szeretnek benne a gyerekek. — Hogy áll most a korszerűsítés, bővítés ügy"? — 1986-ban, amikor ismét sürgetővé vált a bővítés igénye, ígéretet kaptunk, hogy az egészségügyi főosztály már 1987-ben elindítja az építkezést. A közben kialakult pénzügyi nehézségek miatt mindmáig az építkezés nem kezdődött el, bár n tervek ismételten készen vannak. Az elmúlt hetekben több alkalommal kezdeményezett tárgyalásokat a Fővárosi Tanács elnökhelyettese az általuk ellátott kerületek tanácselnökeivel — hiszen időközben, 1976-ban a kórházak ismét a főváros felügyelete alá kerültek —, hogy segítsék anyagilag is a Fővárosi Tanácsot a bővítés megvalósításában. Mind a négy (IV.. VI., XIII., XV.) kerület tanácselnöke részéről messzemenő megértést és isegítőkészséget tapasztaltak. Úgyszintén az egészségügyi főosztály vezetője is ígéreteit tett, hogy az építkezést minél hamarabb elkezdhetjük. — Ügy tudom, hogy a Madarász kórház kollektívája alapítvány létrehozását kezdeményezte erre a célra. — Így van. Angyalföld polgárai, jobb későn, mint soha, tartja a közmondás. Fogadjuk meg 1 Kezdjük el most minden jóakaratú, segítőkész ember segítségével. A Madarász utcai csecsemő- és gyermekkórház kollektívája alapítványt hoz létre, hogy adakozók támogatásával javítsunk a súlyos helyzeten. Elsősorban a kórház által ellátott észaik-pesti kerületek üzemeinek, intézményeinek és áltempolgárainak a támogatására számítunk. Remélem és hiszem, hogy megmozdulnak a szívek, és minden mozdulásukat utódaink hálája övezi majd, a megújult kórház pedig megőrzi a rászorulók bizalmát, ami a gyógyítás elengedhetetlen feltétele. Szeretnénk még az idén (a beszélgetés 1989 decemberében volt. A szehk.) elkészíteni az alapítvány iratait, és benvúitani az illetékes helyre, a jövő év elején pedig megkeressük az intézményeket, állampolgárokat. — Milyen össze ~"re lenne szükség a bővítés1"" felújításhoz. illetve mire irányulna mindez? — A munka kezdéséhez megkapjuk a pénzt de összesen 150 millió forintra lesz szükségünk. Jelenleg egyetlen korszerű osztályunk sincs, feltétlenül létesíteni kell egy korszerű sebészeti ambulanciát, röntgenosztályt, gyermekgégészeti osztályt,* intenzív osztályt és egy új telefonközpontot. — ön a kerületi tanács vb- tagja. Mit tudott, mit tud tenni, elérni a kórház érdekében? — 1973 óta vagyak a vb- ben „az orvos”, ugyanis annak is kell lenni. Egyáltalán, azért vállaltam el ezt a funkciót, hogy többet tehessek a gyerekellátásért, mint a kórház falain belül. Mindenkor helyt is adtam azoknak a gondolataimnak, hogy minél hamarabb tegyük rendibe a kórház helyzetét. De sajnos, mindig úgy éreztem, hogy mindazok, akiknek döntési jogosítványaik vannak, ha tettek is va- lamilt, azok csak tétova, bizonytalan lépések voltak. A kórház működése érdekében azonban határozott lépésre van szükség, ezért is hoztuk létre az alapítványt, amelyhez remélhetőleg minél többen csatlakoznak majd. Tarján Vera 8 ANGYALFÖLD