Angyalföld, 1982 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1982. március / 1. szám
KIÁLLÍTÁS UTÁN hogy ki tud-e fejezni valamit, el tudja-e fogadtatni a nézővel. Mindent emlékezetből festek. Azt hiszem, jó a vizuális memóriám, látásom. Örülök a mai, talán sikeresnek mondható kiállításnak. Látja, nemcsak a rokkantak évében csinálnak ilyesmit. Egyre többször tapasztalom, nem is rosszak az emberek... Hogy mitől volt erőm? Attól, hogy kilencéves volt a fiam, amikor először műtötték. Fel akartam nevelni. így sem tudok minden apai * kötelességemnek megfelelni. Nekem kellene már vele eljárkálni, birkózni, felemelni. Most ő vesz az ölébe... Szóval, élni akartam, úgy, hogy a környezetemnek se legyen terhes. Megtanultam két kézzel írni is. Meg fűrészelek, kalapálok is. Napi 10-12 órát festek. Tervem? Dolgozni. Ismeri az idézetet: gondolkodom, tehát vagyok. Hám ez úgy alkalmazható, hogy addig vagyok, amíg dolgozom —, dolgozom, tehát vagyok. — Cél nélkül nem lehet és nem szabad élni. Körülbelül 1 200 000 rokkant él hazánkban. Mindenkinek meg kell találnia a kiutat — és ez csak a munka lehet. A gondolkodással, töprengéssel, morfondíro- zással zátonyra futhat az ember. Amit pedig a XIII. kerületi munkásőrség értem tesz, azt nem lehet megköszönni, de nem lehet elfelejteni sem. A képek rólunk és hozzánk szólnak: Fürdőző nők, Borospincék, Terefere, Nagyapó, Májusfa, Falusi udvar, Aratás, Lövészet, Értekezlet — hogy csak néhány címet említsek. Erőteljes, markáns színvilágukkal, határozott, éles kontúrjaikkal őszintén és egyértelműen vallanak a művészről is. A művészről, aki velünk együtt élte azt az életet, amelyet most festményein keresztül láttat. Hihetetlen akaraterőt gyűjtött ahhoz, hogy megmutassa nekünk a szépet, s megtanítson az elkötelezett, közösségi ember helytállására — még akkor is, ha az élet egy tolókocsihoz láncolta. Csorba Mária Fritz István képeinek igen sok nézője akadt A művész új tolókocsiján vehetett részt kiállításának megnyitó ünnepségén Különös érzésekkel indultam el a kiállítás megnyitójára. Amikor odaértem, a Tv-hír- adó stábja már javában dolgozott. Zsúfolásig megtelt a pártbizottság épületének földszinti és első emeleti folyosója. Munkatársak, munkásőr- társak, barátok, családtagok, üzemek, gyárak képviselői nézelődtek, miközben a munkásőrség parancsnokhelyettese vé-j gigkalauzolt a tárlaton. — Fritz Istvánt tavaly minősítették naiv festővé — mondja. — Rokkantként nyugdíjazták: se lába, se keze. Két kézzel, az összefogott csonkokkal fest. Párttag, munkásőr. Asztalos volt. Munkásőr bajtársai egy tolókocsit vettek neki e tárlat alkalmából. A mechanikus meghajtást is rászerelik majd később. Beszélgessen vele, itt lesz ő is a megnyitón. Bármiről kérdezheti. Jó kedélyű, életvidám ember maradt... E gondolatok jegyében — bár még mindig izgatottan — vártam a megnyitó végét. S közben szégyelltem magam, önmagam előtt. Hányszor, de hányszor keseredtem el. Amikor összejönnek a dolgok, elfárad, elfásul az ember, azt hiszi, nincs tovább. Vajon Fritz Istvánnak mitől volt ekkora akaratereje? Mi inspirálta arra, hogy fessen, hiszen amíg aktívan dolgozott, egészségesen soha nem is gondolt rá. — Mindig jól rajzoltam — mondja —, de az távol állt tőlem, hogy alkossak valamit. Véletlenül kezdtem eL A gyereknek segítettem rajzolni: iskolai feladat volt. S aztán jutott eszembe, hogy megpróbálom. Először csak kis dolgokat csináltam, aztán egyre jobban elmerültem a munkában. Három éve festek. Életem szentségtörése talán az volt, hogy olajjal is próbálkoztam. Any- nyira távol állónak találtam ... De azt hiszem: mindegy, mire és mivel fest az ember, lényeg, 8 ANGYALFÖLD Egy emberről\ aki megtalálta a kiutat
