Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1978. január / 1. szám

Illés Béla: A vígszínházt csata

(KÉSZLETEK)

A Szent István körúton élénk forgalom volt. A pincéből kiszabadult budapestiek sétáltak. Vagy nem tudták, hogy veszélyes helyen vannak, vagy nem féltek a veszedelemtől. Kisebb csoportokba verődtek. Mintha más gondjuk se lenne, élénken társalogtak. Itt-ott — sőt elég sűrűén — költözködőket láttunk: egy-egy kétkerekű taligát húztak, vagy toltak. A taligán bútorok, vagy néhány kosár. Egy idősebb asszony egy felfordult teherautón ülve — napfürdőt vett.

— Ügy látszik, a mi őrmester barátnőnk kissé túloz! — mondottam. — A németeknek más gondjuk van, semhogy idelőjjenek.

Voroncov nem felelt. Még egy perce sem voltunk úton, nekem még annyi időm sem volt, hogy újabb megjegyzést tegyek, mikor gyors egymásutánban két akna csapott le — mögöttünk. A sétálók közelebb húzódtak a falhoz. Néhányan hasra vágódtak. De pár másodperc múlva már ismét megfeledkeztek a veszedelemről.

A harmadik akna közvetlenül a mi első jeepünk előtt vágott le. Mitya, Achmed és a sofőr kiugrott az autóból. Nekik semmi bajuk sem történt. De az autó tüzet fogott. A vasváz — természetesen — nem égett, de a vázra sok olaj és benzin tapadt — az hatalmasan lánf

olt. Mitya veszettül káromkodott. Achmed és a sofőr avat lapátoltak az autóra. Mitya az égő autót valósággal odarúgta egy piszkos hóbuckára.

Voroncov a mi autónkat betolatta egy ház kapujába. A kapu alatt néhány vörös katona állott. Az egyik — egy nyurga, nagyon fiatal szerzsánt — tisztelgett és feszes vigyázzban Voronoov elé állított:

— Engedje meg, százados elvtárs, hogy jelentést tegyek.

— Jelentést? — csodálkozott Voroncov. — Mi baj,

fiú?

— Baj nincs, százados elvtárs, csak át kell vennie a parancsnokságot.

— Milyen parancsnokságot?

A szerzsánt magyarázni kezdett, de nyilvánvaló volt, hogy ő maga sem egészen érti azt, amit meg akart magyarázni Jelentésének lényege az volt, hogy a Duna felől egy német csapat igyekszik a Nyugati pályaudvar felé és senki sem védi az utat.

— Itt kilencen vagyunk a kapu alatt — mondotta a szerzsánt —, a szomszéd házban is van hét-nyolc fiú — talán több is. Ha a százados elvtárs átvenné a parancsnokságot ...

Voroncov nem válaszolt.' Kiment az utcára. Én utána. Pár másodperc múlva tudtuk, hogy a nyurga szerzsánt igazat mondott: a Duna felől, hason kúszva, német csatárlánc közeledett. Hogy milyen erős az ellenség, azt nem láthattuk, de nyilvánvaló volt, hogy már nagyon közel vannak hozzánk. Legfeljebb hetven-hetvenöt méternyire.

Voroncov intézkedett.

— Leonov hadnagy, te és Achmed az utca túlsó oldalára mentek. Kovács Szvetlána és én, itt veszünk állást. Te, fiú — szólt a szerzsánthoz —, minden embert kiparanasolsz az úttestre.

Egy kurta perc múlva már védelmi állásban voltunk. Vékony, gyenge védelem, de (egyelőre) elzártuk a németek előtt az utat. Az első lövést — amikor egy német féltérdre emelkedett — Voroncov adta le. Talált.

— Butaságot csináltam’ — fordult hozzám. — A legfontosabbról megfeledkeztem. Valakit hátra kell küldeni jelentéssel.

Az út közepére kúszott és pár másodpercig a szer- zsánttal suttogott. A szerzsánt odahúzódott mellénk (valami színházra emlékeztető épület feljárónál feküdtünk). A fiú lőszerét átadta nekem és (szinte a falhoz tapadva) a Nyugati pályaudvar felé indult.

2

— Tűz! — vezényelt Voroncov és tizennyolc-húsz fegyver majdnem egyszerre dörrent el. A németek sokkal többen voltak, mint mi. Komoly tűz alá vették állásainkat. De nem jöttek közelebb, nem tudták honnét, hogyan alakult ki a mi vonalunk és nem is sejtették, hogy milyen kevesen vagyunk.

— Okos ember volt, aki ezt a színházat építette — mondotta Voronoov —, és főleg, aki ezt a feljárót csinálta — kőből. Jobb fedezéket elképzelni is nehéz.

öt-hat percen át lövöldöztünk — minden különösebb eredmény nélkül. A mieink a földhöz tapadtak. A németek tettek egy-egy kísérletet arra, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, de a kísérletezés egyetlen eredménye az volt, hogy Voroncov lelőtt két németet. A fegyvertűz alábbhagyott. Pár pillanatnyi csend után, váratlanul — aknatüzet kaptunk. A németek vagy Budáról lőttek, vagy a Margitszigetről. Az aknák a hátunk mögött robbantak, a Nyugati pályaudvar és a mi állásaink között.

— Tűz!

Mintha csak Petyka vezényszavára történne — sortűz dördült el. A hátunk mögött.

A németek bekerítettek minket.

Petyka talpraugrott. Intett, hogy én maradjak fekve. Jobbjával végigsimította homlokát, aztán ösztönösen a térképtáskája után nyúlt. A térképet nem húzta elő, hanem gyorsan újratöltötte géppisztolyát. Én is talpra- ugrottam.

Petyka intett, hogy feküdjek le. Nem engedelmeskedtem. Én adtam le az első lövést a németek felé, akik a hátunkba kerültek.

— Feküdj le, Szvetlána! — kiáltott rám dühösen Petyka és kemény kézzel kényszerített, hogy fedezéket keressek a színházi feljáró mögött. Ö maga — nem törődve a sűrűn zizegő golyókkal — kifutott az út közepére, hogy onnét vezesse, a számunkra nagyon előnytelenül alakult harcot.

A németek két oldalról is közeledtek felénk. Már egy oldalról sem voltak messzebb — kézigránáthajítás- nyinál.

És amikor helyzetünk már szinte reménytelennek látszott, egyszerre három oldalról harsant föl a világ legszebb zenéje:

— Hurrá! Hurrá!

A mieink (mellékutcákon át) hátába kerültek mindkét német csapatnak úgy, hogy az ellenség, amelyik percekkel előbb minket kerített be, most maga került — nemcsak szinte reménytelen helyzetbe —, hanem teljesen reménytelen helyzetbe.

Az a csoport, amelyik a hátunkba került volt, letette a fegyvert. Mint később megtudtuk — ezek ösz- szesen negyvenketten voltak. A másik csoport, amelyik a Margit-híd felől támadott minket, megpróbálta kivágni magát. Nagyobb részük elhullott, de vagy tizenkét német katonának sikerült elérnie a Dunapartot. Ezek leereszkedtek a Duna jegére. Mi — a partig — utánuk.

A Dunapartra érve, különös látványban volt részünk. Tizenkét német katona — ordítva, visítva — futott a Margitsziget felé. A Margitszigeten állomásozó németek — gépfegyvertűzzel fogadták őket. Talán attól tartottak, hogy a menekülő németek nyomában mi is elérjük a Margitszigetet, talán gyanakodtak, hogy nem német katonák, hanem német ruhába öltözött oroszok szaladnak állásaik felé. De az is lehet, hogy semmit sem gondoltak azok a német katonák, akik a Margitszigeten állomásoztak. Minden mindegy volt már számukra. Fegyver volt a kezükben — lőttek.

Egy percbe sem került, és a tizenkét menekülő német katona az utolsó szálig, szitává lőve feküdt a Duna jeges hátán.

ANGYALFÖLD