Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
Kenyér és fegyver HAMZA BÉLA ÉLETÚTJA II. A szolgálat folytatódott. Nehezebb lett, keményebb, egészebb embert kívánó. A harmincas évek főbizalmimunkája, a sztrájkszervezések, de még a nevezetes, 1942. március 15-i tüntetés is szinte, hogy bókésen-biztonságas akciónak tetszett 1943—44-ben. Front. Nagy nehezen haza vergődik. Éppen hogy letelik a politikai tevékenységért kirótt rendőri felügyelet, mikor új behívó érkezik: a szakszervezeti büntetőszázadba. . — Alsódabasra vittek ... Ott volt már néhány újpesti elvtárs: Döbrentei, Szabó, öhlwang Jenő és mások. Kőbányába jártunk, törni, rákodni. Nem szívesen beszélek azokról a hetekről, nehéz elmondani, milyen körülmények között dolgoztattak bennünket. Elég erről a tény: egyik elvtársunk, úgy negyven egynéhány éves, erőteljes ember szabályosan éhen halt, nem bírta tovább legyengült szervezete a munkát. Az életösztön diktálta: szökni kell. Negyvennégy húsvétkor már idehaza voltam. A családot Tahiba vittem, a hegyek között volt egy magányos házacska, egy darabig magam is ott rejtőztem. Azután kezdtem be-bejárni a városba. Mert sikerült hamis papírokat szerezni, a Mar- githíd robbantásakor szétszóródott 101. sodronykötélpályás század pecsétjével. — Sikerült felvennem a kapcsolatot a megmaradt elvtársakkal, az ötös ifikkel, Kálmán Sándorral, Kende Istvánnal. A nyár végi hónapokban megbíztak azzal, hogy gyűjtsék össze megbízható férfiakat, akik fegyvert fognának, harcolnának a németek, a nyilasok ellen. Legnagyobb elővigyázatossággal, egyenkénti beszélgetésekkel úgy kétszázan lehettünk. Október volt, vártuk a fegyvereket. Arról volt szó, hogy az ellenállás vezetőinek tárgyalásai nyomán a honvédségtől, a Mátyás laktanyából kapunk. Néhány féltve őrzött pisztolyhoz, kézigránáthoz már addig is hozzájutottunk, de nagyobb kézifegyvere senkinek se volt. De nem kaptunk egyetlen puskát sem. A Horthy proklamáció elhangzása előtt, október tizediké táján utasítás jött: elhalasztották az akciókat. Hogy tizenötödike után, mi következett, azt mindenki tudja. Szerencsére volt néhány búvóhelyünk, ahol meghúzódhattunk a nyilas terrorlegények elől; az Árboc utca 4-ben, s a Váci út 47-es ház kazánházában többször is éjszakázhattunk, — Szívszorító napok, hetek peregtek. Kenyeret, fegyvert kellett szerezni, s közben félteni a puszta életet is, hiszen egyre-másra kaptam a híreket: letartóztatták, megölték egyre több élvtársamat. — A Rákos-patakhoz január tizedikén értek a szovjet csapatok. Két napra rá már egybegypitünk, akik az citös ifik közül megmaradtunk. Megalakult a pártszervezet. Egy nap azt az utasítást kaptam: menjek a rendőrségre, én leszek a kapitányhelyettes. Tiltakoztam kézzel-lábbal: „hogy képzelitek, hogy én, aki őrök életemben úgy gyűlöltem a rendőröket, most rendőr legyek!?” Hiába vitatkoztam, tenni kellett a dolgom. — Akkoriban a mai Angyalföld belső része még az ötödik kerülethez tartozott, az ötödik kerületi kapitányságon szolgáltam. Furcsán sokféle munkánk akadt; a romeltakarításra, közmunkákra megszervezni a szükséges erőt, öt* tízezer embert naponta, gondoskodni arról, hogy kenyérhez jusson a lakosság; amennyire lehet, megakadályozni a fosztogatásokat... Jóformán fegyvertelenül, korgó gyomorral mindezt. S mi még nemigen panaszkodhattunk a rendőrségi ellátásra: a németek által, Budáról lelőtt , lovak húsa, az Elektromos pályánál megmaradt borsóraktár zsizsi- kes, öreg készlete — ennyi volt akkor a rendőri „fizetés”. — Időről időre fegyveres bandák ellen harcoltunk, vagonfosztogatók, üzlet- feltörök ellen;, közben egyre több nyilast. háborús bűnöst szedtünk össze. Főként a lakosság segített ebben. Sok feljelentés érkezett, de — meg kell vallani — ugyancsak ellenőrizni kellett ezeket, mert gyakori volt a rosszindulatú rágalmazó is. Ma lelkiismerettel állíthatom: ártatlant nem vegzáltunk, bűnöst nem hagytunk futni.. S hányfélével találkoztunk azokban a hónapokban, években ... ! Szerencsétlen, gyáva alakokkal, és olyan mindenre elszánt gazemberekkel, amilyeneknek kevés párjuk akad. Nőkkel is. A mi ügyünk volt annak a fiatal lánynak a kinyomozása, aki saját vőlegényét kísérte ki a Duna- partra nyilas cimboráival, s tizenheted magával belőtte a vízbe. A férfi nem halt meg, golyó sem érte, nagynehezen kivergődött a túlsó parton. Hónapok múlva tett feljelentést. Mi másfél évig nyomoztunk, végül Nyíregyházán fogtuk el a lányt. Ápolónő lett a kórházban! Nagyon csinos, szép teremtés volt. Szinte szemrebbenés nélkül ismert -be harminchat rendbeli gyilkosságot... Teltek az évek. Ahogy közeledik élet- történetével a negyvenes esztendők végéhez, lassulnak a mondatok, ritkulnak a szavak. — Ma is keserű emlékem ez ... Negyvenhétben alaptalan vádaskodások értek, leváltottak. Olyan feljelentés miatt, ami később, a bíróság előtt, annyira sem bizonyult hitelesnek, hogy vádat emeltek volna. Negyvenkilencben aztán kizártak a pártból. Meghallgatás, indoklás nélkül. Nem egyedül jártam így, jó néhány régi kommunistával ugyanez történt. Nagy szerencsének tartom ma is, hogy úgy gondolkoztam: „egyes emberek tévedhetnek, de a párt nem téved, igazságot szolgáltat majd nekem.” Élni, dolgozni, szolgálni csak ezzel a meggyőződéssel lehet. Egy ideig szak- szervezeti vonalon voltam, aztán beálltam a Rézhengerművekhez, munkásnak. Onnan választottak tanácstagnak 1950-ben, a megalakításkor. A Népfront delegált, a pénzügyi állandó bizottság titkárának. Az osztály munkáját segítettük, ellenőriztük, részt vettünk a kerület fejlesztésének meghatározásában. Másfajta feladat volt, mint amit valaha is csináltam, de jó érzéssel emlékezem rá, hiszen a szűkebb haza gazdagodását, az angyalföldiek életének kényelmesebbé tételét szolgálhattam. — Ezerkilencszázötven négyben aztán beigazolódott a bizalmam; visszaadták a tagkönyvemet. Nehéz időszak volt az, sokszor bizonytalanul döntöttünk a párton belül is; sokan féltek elmondani igazi véleményüket, sok volt a közönyös, karrierista ... Ötvenhat tragikus napjaiban derült ki: ki a kommunista valójában. Vincze Péter Egy népfrontcsoport hétköznapjai „MÁSOK ÉRDEKÉBEN DOLGOZUNK”..: Aládúcolt, kopott bérház. Zöldre festett ajtók üvege mögül halvány fény szűrődik ki. Nézem a névtáblákat. A csöngetésre kócos, középkorú asszony nyit ajtót. — Mit akarnak? A férjemet keresik? Nézzék a kocsmában! Nehezen enged be. Gyanakvóan figyeli minden mozdulatomat. Mintha félne mindenkitől. Mintha féltené a szoba szegényes tárgyait. Kilenc gyerek. Koszosak. Szemtelenek. Egyik szomszédjuk mondja: — Ha ezek összevesznek, zeng az egész ház. Ügy káromkodnak, hogy a legöregebb bérkocsis is megirigyelhetné. Férj, feleség. Segédmunkások. Azt kérdezem az asszonytól, mennyit keresnek ketten? Nem válaszol rá. — Nem mindegy az magának? Nézem a karját. Arcát. Véraláfutásos, zöld foltokkal tele. — Elestem! Különben, mi köze hozzá? Mit keres itt egyáltalán?! Nem elég nekem a magam baja? „Italbolt”. Zsúfolásig telve a helyiség. Orrfacsiaró szag. Pálinka, bor, izzadság és cigarettafüst keveréke. Zoli tízéves. Vad, szőke hajú kölyök. Messziről mutatja a „papát”. Szalad haza, fél a várható pofonoktól: „... bemószeroltam a fatert...” — Ugyan kérem! Nem iszom én! De a szervezet megköveteli a magáét. Az orvos is megmondta. Az asszony, a család? Eltartom én őket tisztességgel! Mondja, mi köze magának az én ügyeimhez? Valóban. Mi közünk van az emberek magánéletéhez? Iszik az apa? Részegen megy esténként haza? Veri a feleségét, gyerekeit? Na és? A magáéból iszik... a saját fizetését költi el. Megteheti! Vagy mégsem? Káló Sándor nyugdíjas. A területi népfrontcsoport vezetője. Ilyen és ehhez hasonló esetekkel naponta találkozik. Bejelentések, levelek érkeznek hozzá: „Z.-ék zavarják a ház lakóinak nyugalmát ... Nem tartják be a szocialista együttélés szabályait... Gyermekeiket nem tudják megfelelően felnevelni... Kérjük intézkedjenek”. 6 ANGYALFÖLD
