Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
Talán tíz-tizenkét évvel ezelőtt láttam először birkózni Hegedűs Csabát. Ifjúsági versenyt rendeztek a Szőnyi úton, s nekem feltűnt ez a szőke, jóképű fiatalember, aki külsejében elüt a „szokványbirkózó” képétől. A következő évek úgy hozták, hogy távol kerültem a birkózástól, s bevallom nem is nagyon figyeltem a sportág eseményeit. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor 1971-ben újra találkoztam Hegedűs Csaba nevével. De akkor nemcsak én: a világ birkózással foglalkozó, szakemberei, szurkolói felkapták a fejüket. Szófiában, nyitott stadionban 50 ezer néző előtt produkált olyat, ami csak nagyon keveseknek sikerül. Valamennyi ellenfelét kétvállra fektette... nyolc abszolút győzelemmel, vagyis hibapont nélkül lett világbajnok. Pedig a mezőnyben senki sem hiányzott a nagy nevek közül. Csaba szinte teljesen ismeretlenül indult, az esélylatolgatásnál senki sem számolt vele. Az ellenfelek a legkevésbé. Nazarenko például hosszú percekig értetlenül állt a szőnyeg sarkán, egyszerűen nem értette, miként fektethette két vállra őt ez az újonc, ez a zöldfülű. A szakemberek ódákat zengtek Hegedűsről. „Űj színt hozott a birkózásba” — mondogatták, s igazuk volt. Csaba súlycsoportját, a 82 kilósokat meghazudtoló könnyedséggel pattogott a szőnyegen, egymás után hajtotta végre szebbnél szebb akcióit. Persze, akkor mindez még könnyebb volt: nem ismerték, nem számítottak ilyen harcmodorra. Bezzeg egy évvel később Münchenben ... Az olimpiára alaposan felkészültek „Hegedűsből”. Hiába, most már esélyes volt. Nem is sikerült Csabának. Mármint kétvállra fektetni valameny- nyit. Győznie azonban Igen. övé lett az olimpiai arany, a magyar sport 100. olimpiai aranyérme. — Huszonnégy éves voltam és olimpiai bajnok. Teli önbizalommal, s talán többet is hittem magamról, mint ameny- nyit valójában értem. Hogy aztán ennek mennyi köze volt a balesetem bekövetkeztéhez, nem tudom. De az kétségtelen: kishíján otthagytam a fogam. Sokszor megköszöntem már az orvosoknak, de még most is minden alkalmat megragadok, hogy kifejezzem hálámat HEGEDŰS CSABA. „Még fiatal vagyok..." azért, amit értem tettek. A kórházi ágyon eltöltött hónapok bizony alaposan megviseltek, de visszanyertem egészségemet. Hányszor, de hányszor gondoltam közben volt klubtársamra Kozma Pistára. Kétszer nyert olimpiát, de mindig azt mondta: ezzel még nincs vége. Sajnos vége lett... Hegedűs Csaba — sokak szerint a csodával határos módon — talpraállt. A birkózás azonban hosszú ideig szóba se jöhetett. „Először tökéletesen meg kell gyógyulnia, s csak azután beszélhetünk arról, hogy birkózhat-e még...” — mondták az orvosok. De Csaba már bizakodott. Nyilatkozataiból kiderült: mindenképpen folytatja a sportolást. És elérkezett az újrakezdés napja. — Félve, de nagy elszántsággal kezdtem meg az edzéseket. Persze először könnyebb mozgásokkal. Fokozatosan növeltem a terhelést, s a kezdeti fáradékonyság is elmúlt. Így aztán rámerészkedtem a szőnyegre. — Amikor első nagy versenyemre, a világbajnokságra utaztam sokan kétkedtek egészségemben. Megállítottak az utcán, s féltő jóindulattal próbáltak lebeszélni az indulásról. „Nem lehet még egészséges, Csaba, vigyázzon magára, ne hagyja, hogy belehajtsák olyanba, amit később nagyon megbán” — ilyeneket mondtak. De mindenkit megnyugtattam, mert erősnek, jónak éreztem magam. — A világbajnokság kit igazolt? Ügy hiszem: egyértelműen engem. Bár akadtak — jórészt nem a barátaim —, akik szerint nagy hiba volt a szakvezetőktől engem elindítani, mégis azt állítom: nem okoztam csalódást. Igaz ugyan, hogy csak a negyedik helyen végeztem — de csupán a pontozóknál. Nem én mondom, valamennyi kintlevő szakember egybehangzóan állította: legyőztem Nazarenkót. Csak a pontozóbírók látták másként. Márpedig, ha akkor megítélik azt a bizonyos akciómat, amellyel győztesen kerülök ki Nazaren- kóval szemben, akkor én vagyak a világbajnok. Tavaly, az olimpiát megelőző Európa- bajnokságon már nem kellet magyarázkodnia sem. Ö lett az Európa-bajnok. — Ekkor meg néhányan azzal igyekeztek kedvemet szegni, s csökkenteni eredményem értéket, hogy gyengébb volt a mezőny és szerencsém is volt, úgy szereztem aranyérmet, hogy nem rajtam múlott. Nekik, akik így vélekednek csak annyit mondhatok: szerezzenek a magyar sportban minél többen szerencsével európa-bajnoki aranyat. — Az olimpia azonban őket, a kétkedőket igazolta... — Hogy helyem van az olimpián azt gondolom egyértelműen bizonyítottam. Nem csupán az aranyéremmel, más versenyeken is. Montreal sajnos nem sikerült... — Miért? — Minden utólagos mondat magyarázkodásnak hat. De azért elmondom. És nem azért, hogy másra kenjem a felelősséget ... Jó erőben éreztem magam, amikor kiutaztunk. Alig vártam a verseny kezdetét. De csak nem jött. Edzés edzést követett. Eltelt két hét, s csak az edzések terhelése nőtt. Miután edzőpartnereink nem voltak, egymással gyúrtunk. Kezdetben az alacsonyabb súlycsoportban levőkkel gyakoroltam, ám ők panaszkodtak, hogy összetöröm őket. Később a kilencven kilósokkal, ök viszont nekem nem feleltek meg, nem tudtam akciózni velük. Mire elérkezett a verseny kezdete nagyon elfáradtam. Nem tudnám megmondani, hogy fizikailag, vagy idegileg, mindenesetre tény: alig volt erőm felmenni a szőnyegre. Első ellenfelem ellen még vezettem egy darabig, öt pont is volt az előnyöm, de éreztem, tudtam, ha nem fektetem pillanatok alatt kétvállra, kikapok. Mondtam is a fiúknak, még akkor, mérkőzés közben. Lassú voltam. Az agy diktálta cselekvések késtek, egyszerűen nem mozdultak időben a végtagjaim. A második mérkőzésre még az akaraterő is elszállt belőlem... Nagy kudarc volt, de nem csupán az én hibám. Még egyszer hangsúlyozom: nem akarom elkenni a felelősségemet... De azért mindenképpen gondolkodásra késztet, miként lehetséges, hogy szinte az egész magyar birkózócsapat (csak a birkózók? a szerk.) kudarcot vallott. Valamennyien fáradtak, enerváltak voltunk, s ez nem a véletlen műve. Túl hosszú időt töltöttünk kint Montrealban, s az edzés-pihenés arány is hibás volt. Ez meggyőződésem. Az olimpia óta eltelt egy fél év. S aki azt hinné, hogy Hegedűs Csaba elveszítette birkózó-kedvét, az nagyon téved. Mindössze egy hét pihenőt engedélyezett magának, s folytatta a munkát. — Egy súlycsoporttal feljebb léptem. A jövőben a kilencven kilósok kategóriájában versenyzem. Bevallom, nagyon nehezen tartottam már a 82 kilót. — Milyenek a vetélytársak? — Nem tudom. De úgy vélem ugyanolyanok. Sem könnyebbek, sem nehezebbek ... legfeljebb, ha kilóra ... — Klubjában, a Vasasban készül? — Igen, mivelhogy kimaradtam a válogatottból. — Sértőnek érzi ezt a döntést? — Nem. A szakvezetés — Moszkvára gondolva — elsősorban fiatalokat válogatott, s én már a huszonkilencedikben járok. Mindez persze nem jelenti, hogy lemondtam volna a válogatottságról. Elérésére van egy egyszerű mód: le kell győzni mindenkit.., Egyébként családi szempontból nem is bánom, hogy nem vagyok tagja a válogatott keretnek — több időt tudok tölteni kéthónapos lányommal, Bernadettel. Amellett a tanulást sem akarom elhanyagolni, harmadéves vagyok a jogi egyetemen. — Meddig folytatja a birkózást? — Nem hittem volna, hogy ilyen hamar felteszik nekem ezt a kérdést. Fiatalnak érzem még magam, s van is annyi erőm, hogy bátran vállaljam az elkövetkezendő éveket. 1980-ban, a moszkvai olimpia évében leszek harminckét éves. Pólyák Imre harminchat évesen nyert olimpiát... Németh Péter 20 ANGYALFÖLD
