Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. február / 2. szám
/ •• Ferencvárosi séták - Es megint az üllői úton Sétáink során vissza-visszatérünk az Üllői útra, a Ferencváros históriájának e fontos helyszínére. A környék sok emléket őriz. Az Üllői út határolta a híres Fáy-kertet, benne a „haza mindenesének” vendégszerető házát, ahol mindenki megfordult, aki számított a reformkori Magyarországon. Miként később Bártfay László Üllői úti szalonjában. Lakott itt Ybl Miklós és Arany János; Móricz Zsigmond, s rövid ideig a 21. számú házban a fiatal Kosztolányi. E ház szomszédságába, az Üllői út 23.-ba költözött 1881-ben egy híres és különös öregúr, az akkor 82 éves Táncsics Mihály. Nevét mindenki ismeri, utcákat, iskolákat neveztek el róla, meg az újságírók díját, mégis alig tudunk róla valamit. Többnyire csak azt, hogy 1848. március 15-én a pesti ifjak kiszabadították a börtönéből, s a lovakat kifogva maguk húzták a kocsiját. Pedig Táncsics élete bővelkedik fordulatokban, Jókai tollára illő romantikus kalandokban. Mindenesetre érdemes rá, hogy egy-két mozzanatát felelevenítsük ennek a 19. századot átívelő munkás életnek, mely itt, a szerény Üllői úti szoba-konyhás lakásban ért véget. Konok, megátalkodott rebellis volt. Jobbágynak született 1799-ben, és nagyobb utat járt be, mint bármelyik kortársa. Tehetséges volt, hát iparosnak adták, kitanulta a szabómesterséget. De már szinte gyerekfejjel segédtanító lett szülőfalujában, a dunántúli Acsteszéren. Tanult és tanított, élte a vándordiákok fáradságos életét, szinte minden osztályt más városban végzett el, olykor szíves pártfogók támogatásával. Járta az országot, Győrtől Kolozsvárig, majd megismerte Európát, Londonig is eljutott. Es közben írt és írt. Cikkeiben, könyveiben kíméletlen nyíltsággal ostorozta a fennálló rendet, a feudális viszonyokat, az úri osztályt, az egyházat, a cenzúrát, Ausztriát, a császárt - mindent és mindenkit, amit és akit a nép testi és szellemi nyomoráért felelősnek tartott. A cenzúra nem bírt vele. Nem volt politikusaikat, ő csak őszintén, köntörfalazás nélkül tudott fogalmazni. Hamarosan minden sorát betiltották, jószerivel azt is, amit még le sem írt. A pénz nem érdekelte. Ha volt munkája, keresetéből jutott másoknak is. Egy alkalommal Vörösmartyval osztotta meg fizetését, amikor tudomására jutott, hogy a nagy költő éhezik. Ha meg nem volt jövedelme, krumplival ültette be józsefvárosi földjét; aztán úgy alakult, hogy a termést szétosztotta az árvíz károsultjai között. Az írás mellett tanítani szeretett legjobban, ő volt a házitanítója például annak a Teleki Sándor grófnak, akit elsősorban Petőfi barátjaként ismerünk (Koltó), de még József nádor is Táncsicsot fogadta fel gyermekei mellé. Az egyház nyomására azonban előbb-utóbb mindenhonnan elbocsátották. A hatalom nem nézhette tétlenül, amint „megrontja” az ifjúságot. „Viselt dolgaiból” végül 1847-re sikerült olyan vádat eszkábál- ni, amelynek alapján bebörtönözhették. Ebből a fogságból szabadították ki egy évvel később a márciusi ifjak. Táncsicsnak a forradalom sem volt elég radikális, még Kossuthtal is összetűzésbe került emiatt. Világos után természetesen bujdokolnia kellett. Ebben felesége, Seidl Teréz, ez a csodálatosan bátor, eszes, önfeláldozó és leleményes asszony segítette. Nyolc évig rejtegette férjét Tömő utcai lakásuk padlója alatt. Még gyerekük is született ez idő alatt, s az asszony - vállalva a megaláztatást - azt hazudta, hogy egy elszállásolt katona az apja. Nyolc év után hagyhatta el Táncsics - ezúttal önként - választott börtönét, s ott folytatta, ahol abbahagyta. Újabb hét év börtön következett, a kiegyezésig. De nem ez sújtja legjobban, hanem gyermekei elvesztése. Öt gyerekük született, s mindegyik meghalt. Csak legkisebb lánya, a házi rejtőzés idején született Eszter érte meg a felnőttkort, ő gyerekszülésben halt meg azután, hogy az idős házaspár az Üllői útra költözött. Táncsics forradalmi hevülete azonban még ekkor, túl a nyolcvanon is lankadatlan. Érdeklődése ekkor már a szervezett munkásság felé fordul, állandó szerzője lesz a Népszavának, s ha éppen nem ír, akkor az Üllői úton árulja batyuba kötött könyveit. Bár írásai akkor sem, ma sem lettek mindennapi olvasmányainkká, az 1884-ben meghalt Táncsics Mihály eszméi, következetes bátorsága, munkabírása és makulátlan erkölcsi tisztasága maradandó példaként szolgál. Ferenci Zsuzsa Koleralázadás a fővárosban A kolera, az indiai eredetű súlyos fertőző betegség a XIX. században pusztító járványok formájában Európában is megjelent. Hazánkban az 1831-es volt legemlékezetesebb, talán mert az északkeleti megyékben parasztfelkelésbe torkollott, mivel a lakosság nem értette az erőszakos korlátozó intézkedéseket. Kevésbé ismert, hogy ezek Pesten is zavargásokat okoztak, amelyeknek a Ferencváros volt a fő színtere. Itt következett be az első haláleset, 1831. július 14-én a Két Nyúl (ma Lónyai) utcában lévő Csillag-féle házban, egy ügyvéd kocsisa volt az áldozat, akit 64 nap alatt - amíg a járvány a fővárosban dühöngött - még sokan követtek a halálba. Vesztegzárt rendeltek el, és ennek betartása végett a hajóhíd szétbontását, s ez nehezítette a közlekedést és a mindennapi életet. Belvárosi diáktüntetésekkel kezdődött a mozgalom, de a karhatalom innen kiszorította a tömeget, amely erre elfoglalta a hatóságilag őrzött, már említett Csillag-házat, és egyre támadóbban lépett fel. Feldúlták a Széna (ma Kálvin) téri „Két pisztoly” és „Két oroszlán” fogadót és kávéházat, ahol 3000 forint kárt okoztak. Utóbbinál nem annyira a kapu felett őrködő két névadó, hanem a bérlő csillapító szavai és az ingyen mért bor tartotta vissza őket. (Később a tárgyaláson bűnjelként szerepelt a biliárdasztalról leszakított zöld posztóból készített alkalmi zászló, amelynek nyelét egy dákó adta.) A „Veres hordó” kocsma elkerülte ezt a sorsot, mivel a tulajdonos hordókban, dézsákban 20 akó bort tett ki nekik. A feltüzelt tömeg a Linea sorra (ma Soroksári út) vonult, majd a Contumációs házhoz, a mai Nagyvárad térre (így nevezték a zárlatot ellenőrző állomásokat). Feldúlták a mai Haller utca és a Duna közötti Veszteglőt. Katonaság jelent meg az utcákon a városparancsnok, báró Vernhardt Pál tábornok irányításával. Sortűz, lovasroham, a lázongok fokosokkal, kővel-bottal, sőt pisztollyal, puskával álltak ellen. Kilencen haltak meg, 39 embert tartóztattak le július 17én. A tehetősebb polgárok megijedtek; 3000 fős polgárőrség szerveződött, 12 fős őrjárat tartotta fenn a rendet. Összesen 176 fogoly került a vármegyeház, illetve a városháza börtönébe, akik felett augusztusban ítélkeztek. Orvostanhallgatók voltak a fővádlottak, sokan kaptak többéves büntetést. Ekkor még tartott a járvány, az utolsó beteg szeptember 22-én halt meg Pesten. Összesen 2271-en betegedtek meg, akik közül 1700 meghalt. Később sem kímélte a fővárost a kolera, 1836-ban, 1849-ben kisebb mértékben, 1854-1855-ben hevesebben pusztított, de ezek a csapások nem jártak társadalmi forrongással. Utoljára 1892-ben volt kolerajárvány a fővárosban, utána már csak szórványos megbetegedések. Talán a nyomor miatt, de mindig a Ferenc- és a Józsefvárosban volt a legtöbb megbetegedés. Szerencsére az orvostudomány - úgy tűnik - legyőzte ezt a ragályt! Róbert Péter 2007. február
