Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. augusztus / 8. szám
2007. augusztus 8 I B odrogi Gyula a nemzet színésze lett De hiszen milyen régóta az már! Nála népszerűbb színésze kevés van ma a nemzetnek, talán nincs is magyar ember, aki ne ismerné őt, ezt a nevető szemű, játékos, izgő-mozgó, örökké vidám fickót, aki oly természetességgel tud megjelenni színpadon, filmvásznon, képernyőn, úgy táncol, énekel, tréfálkozik, mintha világéletében ezt csinálná, mintha nem is megtanult, begyakorolt mozdulatokat, nem mások által írt szöveget adna elő, hanem mindez a sajátja lenne. 0 az a színész, aki nem játssza, hanem éli a szerepeit. Sikerének, népszerűségének ez az ösztönös természetesség lehet a titka. A nemzet színészének lenni, bekerülni ebbe a mindig 12 fős előkelő és zárt klubba szomorúság és öröm egyszerre. Hiszen ez mindig azt jelenti, hogy valaki végleg eltávozott közülük, a nemzet megint elvesztette egy nagy színészét. Most Darvas Iván helyére választották be színésztársai maguk közé Bodrogi Gyulát, a Nemzeti Színház tagját. Aki egy nyilatkozatában azt mondta, az öröm és megtiszteltetés ellenére neki most mindkét szeme sír. Nekem meg eszembe jut - ahogyan bizonyára Bodroginak is - egy régi-régi előadás, valamikor a hatvanas évekből. A József Attila Színházban játszották Maugham Imádok férjhez menni című zenés darabját, Fred szerepében a pályára épp visszatért (visszaengedett) Darvas Ivánnal, barátját, Bilit pedig a pályáját épp megkezdett Bodrogi Gypla játszotta. Amit ők ketten - illetve a bűbájos Váradi Hédivel hárman - ott műveltek, azt nem felejtik el azok a szerencsések, akik láthatták. Mi, gimnazista lányok és fiúk (főleg persze a fiúk) egész jeleneteket „blattoltunk” óraközi szünetekben (horri- bile dictu az órákon is), és fújtuk a dalokat, azt a jamaicai trombitást, aki jó fej, nem vitás, meg azt, hogy kicsit szomorkás a hangulatom máma. Jóval később, egy emberöltő elteltével a nosztalgia, szerencsére, a színészeket sem hagyta békén. A kilencvenes években, akkor már Voith Ágival, a két öregedő gavallér újra megrázta magát, és megint eljátszották-elénekelték a komédiát. Amiért sokadmagammal azóta is hálás vagyok nekik. Ezt a darabot leszámítva, ha jól tudom, sosem játszott egy színpadon a nemzetnek ez a két színésze. És lám, most is, itt a klubban is „elkerülték” egymást... Isten veled, Fred, nyugodj békében! Isten hozott, Bili! Maradj velünk még sokáig! Ferencz Zsuzsa Ferencváros Hangoskönyv-sarok Boccaccio: Dekameron Jóllehet a nekünk kiszabott idő véges, az elolvasásra érdemes könyvek száma pedig ehhez képest végtelen, mégis érdemes időről időre újraolvasni egy-egy művet. Különösen azokat, amelyekkel még iskoláskorunkban mint kötelező olvasmányokkal találkoztunk, s emlékeink róluk jócskán elhalványodtak azóta. Néhány évtized elteltével az az érzésünk támadhat, mintha nem is ugyanazt a regényt olvasnánk. Pedig nem a történet változott, hanem mi lettünk mások, talán bölcsebbek, de öregebbek, tapasztaltabbak mindenképp. Így történt ez velem is, amikor a könyvtárban levettem a hangoskönyvek polcáról Jókai regényét, Az arany embert, hogy egy emberöltő elteltével újraolvassam, -hallgassam. Nem várt öröm volt megint érezni a kamaszos izgalmat, a türelmetlenséget, ami csak nagyon fiatalon a miénk, amikor úgy tudunk olvasni, hogy megszűnik közben a világ, amikor egész valónkkal „beleköltözünk” egy regénybe. Alig várjuk, hogy elengedhessük végre ilyen-olyan gondunkat, teendőnket, és belemerülhessünk ismét abba a varázslatos világba, amelyet egy nagy író teremteni tud. Igazi boldogság volt az a néhány nap - nyújtottam is az élvezetet, amíg lehetett mialatt végighallgattam Tímár Mihály történetét. Az elhalványult emlékek közé eleinte beúsztak mások által megálmodott képek is. Korcsmáros Pál ma már klasszikussá vált képregényének kockái vagy Gertler Viktor szép filmjének jelenetei, Béres Ilona alabástromarca, Pécsi Ildikó bájos mosolya. De a regény, Jókai szövege nagyon hamar kiűzte őket a fejemből. Újra saját Tímeám és Noémim lett, akik nem hasonlítanak egyetlen színésznőre sem. A történet pedig olyan mélységekbe ragadott, ahová egyetlen feldolgozás sem viheti el az embert. Tímár Mihály sorsát, vívódását csak magából a regényből érthetjük meg és élhetjük át igazán. Mert szép a mese is, de még szebb a mesébe szőtt valóság. Egy regény szereplőinek belső életét, titkait csak az olvasó lesheti és értheti meg, ebben nem segíthet semmiféle adaptáció; az mindig kevesebb, szegényesebb még a legszínesebb színes filmben is. Tímár Mihály élete akár mai történet is lehetne. Azokkal a démonokkal harcol, amelyekkel a ma embere is küzd. A pénz, a gazdagság részegítő és jellempróbáló hatalmával, a bűntudattal, hogy vagyonát nem tisztességes úton szerezte meg. A korai kapitalizmus ma újraszülető nagy dilemmája ez. „Az első százezret mindenki lopta” - tartja ma is a mondás, és valami hasonló elhangzik a regényben is. Milyen sokan érzik ma is, hogy megcsömörlöttek a pénz világától, otthontalanná, magányossá váltak, s legszívesebben elmenekülnének egy távoli helyre, valami földi édenkertbe, a paradicsomi nyugalom és béke szigetére. Ahol harmóniában élhet végre ember és ember, ember és természet. De már nemigen hiszünk benne, hogy létezik ilyen egyáltalán. Ami a szerelmi szál(ak)at illeti, ma úgy emlegetnénk ezt, mint párkapcsolati válságot. Jókai bátran és talán őszintén is beszél arról, hogy igenis megtörténhet, hogy egy férfi két nőt szeret, hogy egyszerre vágyik harcolni egy nőért, és elfogadni egy másik felkínált szerelmét. Tudja, hogy a hála és a tisztelet nem szerelem, s hogy a szerelmet nem lehet sem jósággal felébreszteni, sem pénzen megvenni. Annak születése olyan rejtély, amire még a nagy mesemondó sem tudja a választ. A regényt Kútvölgyi Erzsébet szép, tiszta és értelmes hangján hallhatjuk Ferencz Zsuzsa
