Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. augusztus / 8. szám
Ferencvárosi séták / Es megint a sínek... Budapest 35 villamosjárata közül 11 halad át rövidebb-hosszabb útvonalon a Ferencvároson, de mindössze háromnak, a 30-asnak, a 30A-nak és a 3-asnak van a végállomása is kerületünkben. Ez nem volt mindig így. Száz-százhúsz évvel ezelőtt a sínek behálózták az egész kerületet, s olyan forgalmas csomópontokból indultak s érkeztek oda járatok, mint a Kálvin tér, a Boráros tér, a Nagyvárad tér. Nem véletlen, hogy a Kálvin teret annak idején „síntér”-nek nevezték, hiszen inkább hasonlított rendező pályaudvarra, mint belvárosi térre. Innen, a Kálvin térről a szélrózsa minden irányába lehetett síneket fektetni, amit meg is tettek. Villamos járt az Üllői úton, a Lónyay utcában, a Baross és a Kecskeméti utcában, a Múzeum és Vámház körúton, s ezek mind-mind átszelték a Kálvin teret, vagy éppen innen fordultak vissza. Kisebb-nagyobb változásokkal egészen az 1950-es évekig tartott ez az állapot. A mi szempontunkból legfontosabb az Üllői úti villamosok története, hiszen mindig is ez volt a városrész fő útvonala. Csaknem száz évig, a lóvasút 1869-es megindulásától 1977-ig, a 3-as metró Deák tér—Nagyvárad tér közötti szakaszának megnyitásáig a sínek elválaszthatatlanul hozzátartoztak az Üllői úthoz. A házak falán sok helyütt még ma is láthatók a felsővezetéket tartó kampók. Nem véletlen, hogy a metrót is erre vezették, mivel ez az útvonal köti össze - miként száz éve is - a belvárost a külső kerületekkel, azaz egykor még „agglomerációval”. A lóvasút megindulásakor az Üllői út külső szakaszán, a Ludovika és Lőrinc között már 1867-ben vonatközlekedés volt, a keskeny nyomtávú Budapest-Szentlőrinci Helyiérdekű Villamos Vasút. Ezt néhány év múlva normál nyomtávúra cserélték és villamosították. Az Üllői út belső szakaszát uraló lóvasúttársaság erre csak később, 1897-ben szánta rá magát. így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy az Üllői út külső szakaszán hamarabb járt villamos, mint a belsőn. A síneket itt is, mint mindenütt a városban, az úttest szélén, a járdától egy kocsi- szélességnyire helyezték el, csak 1953-ban kerültek a belső szakaszon az úttest közepére. Sok nagy járata volt az Üllői útnak, amelyek kifelé általában Kispestig, Lőrin- cig, befelé a Nagyvárad térig, a Nagykörútig (1956-ig a Kilián laktanya előtt volt a végállomás), a Kálvin vagy a Deák térig, a Nyugati pályaudvarig s némelyik még tovább is vezetett. Csak néhány villamosjárat számát idézzük fel: 42, 43,50,51,52,63. Változó útvonalaikról, történetükről sajnos nincs elég terünk megemlékezni. De még ma is sokan emlékszünk az Üllői úton és másutt is egymás sarkába taposó villamosokra, a lépcsőkön fürtökben lógó emberekre, a zsúfolt kocsikban örökké furakodó és mindig kövér kalauznőkre, akik levágott ujjú kesztyűs kezükkel osztották fekete bőrtáskájukból a letépett sarkú vonaljegyeket, lyukasztották az átszállókat és hetijegyeket, s a kocsik mennyezetén fityegő bőrszíjat megrántva jelezték a vezetőnek, hogy indulhat tovább. De szakadjunk el az Üllői úttól, és vessünk futó pillantást a szerteágazó ferencvárosi sínek néhány szakaszára. A19. század végén valóságos villamosépítési láz tört ki a fővárosban. Megindultak a járatok a Nagykörúton, a Duna-parton, kialakult a Boráros téri csomópont a végállomási hurokvágányrendszerrel. Itt fordultak vissza a körúti villamosok, a Közraktár utcáról érkezők, a Boráros tér—Nagyvárad tér között közlekedő 22-es, itt haladt át a Lónyay utca-Közvá- góhíd-járat. A Horthy Miklós (Petőfi) had megépítése után a körúti villamosok a csomópontot megkerülve nagy ívben kanyarodtak rá a hídra. A hurokvágányt a háború után megszüntették, a villamosok akkor a Tompa utca-Angyal utca-Mester utca-útvonalon fordultak vissza. Az utóbbi évtizedek nemigen kedveztek a villamosoknak. A síneket inkább felszedték, mint lefektették, vagy éppenséggel ott hagyták őket árván, álmodozzanak csak a régi dicsőségről. Manapság azonban mintha új szelek fújnának a villamosok körül. Fuvallatát már 2001-ben megéreztük, amikor a 13-as és a 63-as összevonása után megindult a 3-as villamos. Ez a főváros leghosszabb (időben legalábbis) járata, a hannoveri „banánok” 52 perc alatt teszik meg a 12,5 km utat a Mexikói úttól a Gubacsi útig. A távlati tervek szerint útvonalát észak felé még meghosszabbítják. Talán megszoktuk már ezeket a „second hand” kocsikat, jól néznek ki, gyorsak, nagyon csöndesek, de magas és ingatag lépcsőiket sem megszokni, sem megszeretni nem lehet. (Hannoverben több helyen magas peronok mellett álltak meg, azért ilyen különleges a lépcsők kialakítása.) Másik nagy „járatunk” az 1-es, amely állítólag már 2009-ben áthalad majd a Lágymányosi hídon, egyelőre csak a Budafoki útig. A tervek szerint mind az 1-est, mind a 3- ast akadálymentesítik, és új járműveket is vásárolnak ezekre a vonalakra. A sínek élete és története tehát folytatódik. Ferencz Zsuzsa (fotó: Steiner) Hol a helyünk? No, nem a világban, mert azt magunk vívjuk ki országos és magánszinten egyaránt. Ez az élet, amelynek ha egyáltalán van valami célja, akkor ez a küzdelem lehet az. Eleget bajlódunk ezzel, így hát nagyon nem szeretjük, ha a helykeresést még este, a színházban is folytatni kell, mint ahogy ez a Ferencvárosi Fesztivál jubileumi (!) Benkó-kon- certje előtt történt a július 5-i esőnapon. A szervezők ugyanis azt a tréfás megoldást eszelték ki, hogy egyazon előadásra helyre szóló és helyre nem Szóló jegyeket adtak ki. Ez utóbbiakat tiszteletjegy, szakmai jegy címén adták, illetve árusították. A „földi halandók”, akik hetekkel, esetleg hónapokkal előbb megváltották teljes árú jegyüket, abban a hitben léptek be a Bakáts téri nézőtérre, hogy ott nyugodtan elfoglalhatják abban a sorban és azon a széken a helyüket, ami a jegyükre volt nyomtatva. Na, ebből aztán támadt némi kalamajka. Ez már a bejáratnál gyanítható volt, amikor a jegyszedő, kérdésemre, hogy hová ülhetek a szakmai jegyemmel, azt felelte, hogy ahol helyet találok. Nyilván ugyanezt mondta a tiszteletjegyeseknek is. Hely akkor még volt bőven, le is ültünk, de aztán megérkeztek a jegyüket mutató „jogosultak”, és megkezdődtek a viták arról, hogy ki jött előbb, ki üljön máshova, és ki mit csináljon az anyukájával. Szóval zajlott a kulturált kis hazánkban szokásos játék, a jól begyakorolt koreográfiával és az ilyenkor szinte kötelező kifejezésekkel. Végül aztán mindenki talált magának helyet az „okos enged” alapon, s mire elkezdődött az előadás, a kedélyek megnyugodtak. Kivéve a mögöttem ülő hölgyét, aki annyira belelovalta magát a rajta esett sérelembe, hogy végül felpattant, és elrohant. A többiek rossz szájízét aztán a Benkó Dixieland Band megunhatatlan örömzenéje, Benkó Sándor kedves ferencvárosi anekdotái hamarosan feledtették. De azért az egy nézőért is kár. És olyan kévésén múlt volna... (fzs) Ferencváros r 9 2007. augusztus
