Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. november / 11. szám
Ferencvárosi séták - a Pápa-féle tejivó Na, ilyenek manapság már nincsenek! Se tejivók (irodalmiak meg különösen), se Pápa Zoltánok. Megint egy hült hely, ahová sétára invitálom önöket. Mert ahogy Fáy András vendégszerető kertje, Bártfay László irodalmi szalonja vagy a Világ mozi, s még annyi más híres és békességes hely a Ferencvárosban, a Pápaféle irodalmi tejivó is már csak irodalmi emlék. Helyén, a Ferenc körút 10. szám alatt, ahol 1927 és 1942 között működött, most virágbolt és ruhaüzlet csábítja - ha csábítja - az új század új polgárait. Csak elsárgult fotók, újságcikkek és regények őrzik e legendás hely emlékét. A múlt század első felében Pest tele volt híres kávéházakkal. írók, költők, színészek, újságírók, lapszerkesztők tanyáztak és alkottak a Centrál- ban, a New Yorkban, a Japánban, a Simplonban és a többiben, melyekből itt, a Ferenc körúton és környékén is működött vagy fél tucat. Pápa Zoltán mégsem kávéházat, hanem tejivót nyitott 1927-ben. Nem tehetett mást, mert Pest városa már a 19. század végétől rendeletben szabályozta a kávéház-müködtetés feltételeit: mekkora legyen az alapterület, a belmagasság, és elengedhetetlen tartozék volt a biliárdasztal is. Ha a helyiség az előírások bármelyikének nem felelt meg, az üzletet a kávémérés kategóriába sorolták. Ezért például éjszaka néhány órára be kellett zárnia, ellentétben a kávéházakkal, melyek egész éjjel nyitva tarthattak. Miért volt mégis olyan vonzó és egyedülálló hely ez a szerény kávémérés, ez a tejivó? A korabeli Pesti Hírlap így ír: „Az egyik sarokban rádió, amely gyakran szól, a másikban zöld ka- licka életunt kanárival, s az emberek feje fölött vaslécek. Ezekről lógnak leszakításra készen - mint terméstől roskadozó nyári fákon a gyümölcs - a különböző formájú, színű és eredetű rotációsok és magazinok.” A Pápa-féle tejivó volt ugyanis a két háború között Budapest kávéházi „folyóirat-olvasója”. A kávéházakban mindig is voltak újságok, szinte azóta, hogy 1780- ban megjelent az első magyar nyelvű lap, Rát Mátyás Magyar Hírmondója. Pápánál azonban nem csupán néhány napilapot, szépirodalmi folyóiratot lehetett megtalálni, hanem olyanokat is, amelyeket sehol máshol: gazdasági lapokat, pletykaújságokat, színházi hetilapokat; az apró, kétszemélyes asztaloknál egymás mellett ülhettek a pajeszos ortodoxok a zsidó újságokba mélyedve, és az irredenta fiatalok a nekik szóló kiadványokat bújva. Nyelvtanárok és varrólányok, kávénénik és újságírók, közgazdászok és festők békés demokráciája virágzott itt, a vízkékre festett falak között, egy pohár gőzölgő forralt tej vagy tejeskávé társaságában. Német, francia, olasz, angol és egyéb külföldi újságot is találhattak itt a törzsvendégek és az alkalmi látogatók. Budáról járt át rendszeresen Molnár C. Pál festőművész, aki olykor képekkel fizetett a kávéért, törzsvendég volt Bóka László író, Sző- nyi István festő, a szomszédos házban lakó színészházaspár, Gózon Gyula és Berky Lili. Betértek ide Magyarországon élő külföldiek és külföldet járt, nyelveket beszélő magyarok is. Egy-egy őszi délutánon, séta után Krúdy Gyula és Cholnoky Viktor is megpihenhetett a „Pápában”. Ahol, miként Bóka László írja, „mint valami madárházban reggel, örökös suhogás volt hallható, ahogy a nagy alakú külföldi újságok lapszárnyai lapozás közben megrezzentek”. Talán épp olyasvalaki kezében, aki esetleg „holtáig se jutott ki a Hűvösvölgybe, a Pápa újságjai szárnyán kisuhant köznapi nyomorúságából a nagyvilágba”. Ferencz Zsuzsa A Tűzoltó utcai Angyal Angyal István - élt harminc évet. Született 1928-ban Magyarbánhegyesen, meghalt 1958- ban a pesti Gyűjtőfogház udvarán. A Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka az 1956- os forradalom talán legtisztább lelkű hőse volt. Rövid, de annál nehezebb élet adatott neki. Tizenhat évesen, az iskolapadból hurcolták el Auschwitzba; lehet, egy szerelvényen tehette meg a nagy utazást a Sorstalanság írójával, a nála egy évvel fiatalabb Kertész Imrével. Miként neki, Angyal Istvánnak is „volt bátorsága” visszajönni. Anyja odaveszett, szökni próbáló nővérét a szeme láttára gyilkolták meg. Folytatni tudta az életet. Leérettségizett, majd magyar-történelem szakra iratkozott be az egyetemen, ahonnan két év után kizárták, mert a hivatalostól eltérő véleménye volt Lukács Györgyről. Mint annyi más gyanús és nemkívánatos értelmiségi, ő is fizikai munkát végzett, Dunapentelén építette a leendő szocialista város alapjait. Megnősült, fia született. Október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz, ott volt a Bem-szobornál, a Parlamentnél, a rádiónál, s néhány nap múlva kapcsolatba került a Tűzoltó utcai felkelőkkel, akiknek a parancsnoka lett. Nem akarta a fegyveres harcot. Baloldali volt, kommunista; nem az eszmével, hanem az eszmét kisajátító párttal szállt szembe. November 7-én még a vörös zászlót is kitűzette a nemzeti lobogó mellé a ferencvárosi házakra. Újra és újra tárgyalni próbált a megalakult kormánnyal és Kádárral a forradalom vívmányainak megvédéséért - hiába. Társai biztatása ellenére sem menekült el az országból. November 16-án tartóztatták le. A hatalomnak nem sikerült kirakatpert fabrikálnia, Angyal István mindvégig, utolsó szaváig baloldalinak, kommunistának vallotta magát. Két évvel letartóztatása után, 1958. december 1-jén kivégezték. A siralomházból írt búcsúlevelét harminc évvel később a szamizdat Beszélő 1987. évi első számában jelentették meg. Ahhoz az Eörsi Istvánhoz, szintén rab barátjához írta, aki - a sors szomorú fintoraként - épp ma, október 13-án halt meg, amikor e sorokat írom. Ferenci Zsuzsanna 2005. november
