Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. december / 12. szám
2002. december F erencváros etnikai színessége: van kínai, magyar, roma és afrikai. Vajon milyen nyelven értenek szót egymással, ha egyáltalán beszélgetnek? Vásárfiát szeretnék, hússpékelő tűt. A fiatal eladólány magyar nyelven beszél, én is, mégsem értjük meg egymást. Mutat nekem hústűt, nyársat, és hitetlenkedve néz rám, amikor magamtól felfedezem, majd megmutatom neki a keresett eszközt. Meg is veszem, nem tréfálok, hiába akar kitartóan fémnyársat rámtukmálni. Azért barátságban válunk el, és még egy kenőtollat is hozzácsapok az egyszem tételhez, így legalább nem kell visszaadni. A keleti fűszerek boltja zsúfolásig tömve, minden van, még a legkritikusabb vásárló (például én) sem talál itt hiánycikket. Vevőből sincs hiány, a pénztár előtt tíz méteres sor kanyarog, a kosarakban reformélelmiszerek, rágcsálnivalók, különleges fűszerek. A vecsési savanyúságosokat vad- és halpultok váltogatják, a mélyhűtött tengeri lények egyben vagy darabolva, filézve vagy szeletelve dideregnek a deres pultokon. Nem merek túl közel menni, nehogy vevőnek nézzenek, én csak kíváncsiskodók. Azért az árakat még távolról is jól látni. Ezer alatt legfeljebb pontyot, kétezer alatt tenyésztett pisztrángot, süllőt, vagy há- zinyulat kapni. Nincs is tolongás. Mégis jó tudni, hogy ha véletlen szarvasbélszínre szottyanna kedvem, ötezer háromszázért kaphatnék, vagy ha lazacra hívnék vendégeket, kétezer hatszázért hazavihetnék egy kiló gyönyörű rózsaszín haltetemet kifilézve. Felülnézetben Dél van, az áramlás felfelé visz. Na nem a matyó hímzéses giccsparádé, nem is az I LOVE BUDAPEST feliratú pólók miatt haladunk egyre többen a galéria felé. A fokhagymás lángosok emléke, a régi piacok elmaradhatatlan lángosos bódéi iránti nosztalgia, na meg a gyomorkorgás visz egyre magasabbra. Törzsvendégeket, alkalmi idelátogatókat, kül- és belhoni vásárlókat egy közös cél vezérel: egy jót enni! Étvágygerjesztő körsétámon mindenre kiterjedő figyelemmel próbálok közel 8 Ferencváros
