Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. december / 12. szám
Ferencváros férkőzni a kolbászosok, halasok, paca- losok pultjaihoz, szippantok a szaftok gőzeiből, szememet legeltetem a töltött káposzta hegyeken. Mindent meg akarok kóstolni! De mivel azt nem lehet, leszűkítem a kört. A hagyományos fokhagymás lángos és a leülős önki- szolgáló étterem gulyáslevese között nehezen tudok dönteni, de lassan halaszthatatlanná válik a dolog. Győz a kényelem. Bensőséges menzaillat árad szét a tágas térben, nem az a zsíros fémtálca szagú, hanem az az édes, erős, sós egyveleg, amit csak jó konyhákban érezni. A leves forró, a leves csíp, a leves jó. Nem esne rosszul még egy-két húskocka a lében, de ha nem jutott, hát nem jutott. Ismerős arcokat látok magam körül. A körsétám kezdetén még tétova németajkúak maroknyi csapata egy közeli asztalnál kanalazza a gulyást. Nem a zóna-adagot, hanem a nagy, öblös tányéros gulyást eszik, arcuk kipimlt, szemük csillog még a forró gőztől bepárásodott fémkeretes szemüvegek üveglencséi mögött is. Jólla- kottan mosolygok én is, ők is. Hiába, az asztal körül elcsitulnak a gondok, feloldódunk. Aztán tovább kémlelek, most már nem hajt sem az éhség, sem a vásárlási kényszer. Jószerivel csak külföldiekkel van tele az étterem. Viszlát! Vagy, ha úgy tetszik Auf Wiedersehn! Ferencvárosi 9 2002. december
