Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. július / 7. szám
Interjú őket a főiskola után is. És erre nagy szükség van, a mai világban még inkább, de már akkor is sokat számított.- Milyen ma színésznek lenni, és egyáltalán: milyen színésznek lenni? Más ember egy színész, mint a többi?- Kell valaki, aki ott áll mögötte, és egyengeti a pályáját, segíti. Kállai Feri nagyszerű ember és kiváló színész, de erre nem volt alkalmas. Talán ezért is van az, hogy sokan elkallódtak. Egy színész, ha nem játszik, mit tud csinálni? Ki van szolgáltatva, hiába tehetséges. Színésznek akkor jó lenni, ha este hétkor rajta múlik az előadás, ha figyelnek rá és érzi, hogy fontos, amit csinál. Megélhetés szempontjából ez nem valami kifizetődő. Aki rendszeresen filmez, annak talán igen, elég kicsit többre is, mint a megélhetés. Én azon sem csodálkozom, ha valaki olyat is elvállal, amit nem kéne, mert megfizetik.- Maga nem vállal ilyen szerepet?- Először is, nem hívnak, hál’ Istennek, másrészt az elmúlt tíz évben nem volt olyan, hogy húsz előadásnál kevesebbet lettem volna színpadon egy hónapban. Hogy elvállalnék-e olyat, ami... Beszéljünk valami másról.- Borbiczki Ferenc szenvedélyes ember?- Nem tudom. Inkább azt mondanám, hogy egy szélsőséges barom vagyok. Mindenben. Van egy műhelyen, ott barkácsolok, néha tizenhat órát is egy nap. A lakásban a bútorokat, ágyat, szekrényt, hajópadlót, íróasztalt. Ami kell. Most éppen nem voltam lenn két hete, valahogy nem volt hozzá energiám, de ha belelendülök, akkor úgy kell leküldeni hozzám a kaját is, mert nem tudom abbahagyni. Ez a kétkezi munkára való hajlam már gyerekkorom óta bennem van. Nem tudok tétlenül ülni, mindig keresek valami feladatot magamnak. —A színészet és a barkácsolás jól kiegészítik egymást, mindkettő kreatív dolog, de az egyik a szellemet, a másik inkább a testet mozgatja meg.- Van egy harmadik is. Imádom túrni a földet. Házat épiteni, felásni a kertet. Amikor Veszprémben laktam, sokszor volt alkalmam rá, mi is kertes házban laktunk, sok barátom, kollégám építkezett a Balatonnál is, ahol segítettem. Ez a vágyam a kétkezi munka után gyerekkorom óta elkísér. A nagy szüleimnek voltak földjeik, állataik, és sose éreztem kényszernek, ha menni kellett kukoricát kapálni. Még sokszor anyám mondta, hogy minek nekem felkelni négykor, utána meg iskolába kell menni nyolcra. Szívesen csináltam, senki nem kénysz- erített rá. A színészet nem kézzelfogható, és én valahogy vágyom rá, hogy kézzelfogható dolgokat hozzak létre. — A színpadon nem él át hasonlót az ember?- De igen. Csak sokkal ritkábban. Amikor a színpadon ott áll az ember, és effektive érzi, hogy szinte kézzelfogható, tapintható az aura. Több száz néző ül vele szemben, és olyan kontaktus alakul ki, ami nem kimutatható, de érezni a levegőben. Amikor Veszprémben a világirodalom gyöngyszemeiben játszhattam, például a Peer Gynt-ben, vagy mostanság a Bűn és bűnhődésben, akkor átélhettem ezt az élményt. Ezeket nem lehet sem jól elmondani, sem jól leírni, de azért próbálja meg. Én mondtam már az elején, hogy beszéljünk valami konkrét dologról.- Rendben. Kert az itt nincs, de barkácsol a földtúrás helyett, és mi a helyzet az állatokkal? — Két macskánk van. Saci meg a Mamaci. El nem tudtam képzelni, hogy valaha egy emeleti, városi lakásban állatot tartsak. Ennek viszont története van. Épp házépítésből jöttem haza egy barátommal, és mielőtt felmentünk volna a lakásba, beugrottunk egy sörre a kocsmába. Hú, de hosszú lére eresztem, na mindegy, szóval, fölkiabáltam Zsuzskának, a feleségemnek, hogy mindjárt jövünk, de inkább ő is lejött hozzánk. A söröző ajtajában ott ült egy koszos, rossz kinézetű macska. A feleségem felhozta, hogy kicsit rendbe tegye, de megígérte, hogy utána visszaviszi az utcára. így is történt, csakhogy a macska az utcán felült a kocsim tetejére, hogy miért éppen az én Opelemre, azt ne kérdezze. Szóval ott ült, és keservesen nyivákolva nézett föl az ablakunkba. Azóta velünk él ő is és a kölyke is, Saci, aki az általam készített szekrényben született. Tudja, milyen fantasztikus, amikor hanyatt fekszem, a mellemre mászik, és dorombol?- Tudom, nekem is vannak macskáim. Mit csinálnak velük, ha elutaznak? Ez nálunk is gond néha, pedig kertes házban lakunk.- Jönnek velünk. Saci, aki itt született a városban, amikor először elvittük vidékre, rögtön fogott nekem egy egeret. Oda tette a lábam elé, mint egy zsákmányt. Fantasztikus. Honnan tudta, hogy neki egerésznie kell? Pedig szabadban azelőtt sosem volt, csak amikor leesett a harmadikról. De megúszta ő is és Mamaci is.- Maga nem nagyvárosi ember, hogy tudta megszokni a budapesti életet, miért, hogyan kerültek ide a Ferencvárosba?- Amikor '91-ben a Vígszínházba szerződtem, még egy évig ingáztam, mert nem tudtuk könnyen eladni a házat. Az akkori hangmérnök vett itt a környéken lakást, és ő mondta, hogy nézzem meg, mert szép új házak épülnek. Nem hangzott valami jól, hogy IX. kerület, de azért eljöttem megnézni, és megtetszett.- Tíz évet volt a veszprémi színházban, tíz éve van a Vígszínházban, ismert, foglalkoztatott színész, nem gondolt még arra, hogy szabadúszó legyen?- Gondoltam rá, de nem lenne értelme. A Vígben annyi darabban játszom, és azokat nyilván megtartanám, tehát ha szabadúsznék, akkor is teljesen le lennék kötve. Arra persze gondoltam, hogy váltani kéne, a feleségem is mondogatja, hogy itt az ideje, de valahogy nem tudom rászánni magam. Hívnak Veszprémbe, ahol most teljesen új vezetés van. Költi Helga az igazgató, akit még anno, a Kőműves Kelemenben ledobáltam a létráról, ő játszotta Annát. Tömöri Péter a főrendező, akivel szintén nagyon jó volt együtt dolgozni annak idején. Nagyon szerettek engem ott, nagyon megbecsültek, és nosztalgiám is van. Kevés színésznek adatott meg, hogy mindent, amire vágyhat, eljátszott. Ha mostantól egyetlen szerepet sem kapnék, soha többet nem játszhatnék, akkor is azt mondhatom, hogy magam mögött tudhatok har2002. július
