Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. május / 5. szám
10 Intel Interjú egy veteránsportolóval Érszegi István a megbeszélt időpontnál néhány perccel korábban érkezik az interjú helyszínére. Miközben hellyel kínálom, már nyílik is a kockás szövetmintás műbőrtás- ka, és ontja magából a „sporttörténeti dokumentumokat”: fényképeket, okleveleket, eredménylistákat, meghívókat. Szinte kérdezni sincs időm, olyan gyorsan kezd mesélni a fiatalságáról, a kiskunfélegyházi évekről, a hadifogságról, a sportvezetői múltról, és az elmúlt évtizedek veterán-tevékenységéről.- 1921-ben születtem, Kiskunfélegyházán gyerekeskedtem, ott jártam iskolába, ott kezdtem el sportolni is. Nagy szó volt ám akkoriban, hogy hét város Duna-Ti- sza-közi versenyét megnyertük úszásban, olyan városok előtt, ahol betonmedence volt, mikor mi csak békaúsztatóban, nyáron tudtunk edzeni. Az első sikereket ekkor értem el. De ez nem tartott sokáig. 1942-ben behívtak katonának. Hadszíntér, orosz fogság, csak ‘46-ban jöhettem haza. 1948-tól mérnökként dolgoztam több helyen, akkor a sportolást is újra kezdtem, tízpróbáztam a Csepeli Vasöntödében, akkori munkahelyemen. 1953-ban felhagytam az atlétikával.- Ez akár végszó is lehetne, de mi tudjuk, hogy mai napig is tevékenyen sportol. Hogyan lett újra sportember?- Ez, kérem szépen, igen egyszerűen történt. 1961-ben egy nap, munka után találkoztam egy régi barátommal, aki megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok délután. Mondtam neki, hogy megyek haza, lejárt a munkaidőm, vár a feleségem. Hát holnap? - kérdezte. Na, nem húzom tovább, lényeg az, hogy másnap délután négykor már a Spartacus Műkorcsolya Szakosztályának a titkára voltam. Megválasztottak.- Eddig műkorcsolyáról nem esett szó. Tudott egyáltalán korcsolyázni?- Na, azt aztán nem tudtam, nem láttunk mi jeget ott a Kiskunságban soha, csak a befagyott teknőben. De tudták, hogy értek a sporthoz, csak éppen korcsolyázni nem tanultam soha. ‘65-ben már a Magyar Televízió is közvetített műkorcsolyát, akkor a Vitray mellé engem hívtak meg szakértőnek, mert ő meg semmit sem értett hozzá. Büszke vagyok rá, mert akkor még a verseny vége után egy órával adtak csak végeredményt, osztottak, szoroztak a bírók, de én minden adatot felírtam, és rögtön tudtam a végeredményt, meg is mondtam, hogy az Almási Zsuzsika nyert egy századdal. Alig akarták elhinni, csak félve mondták be, hogy ez egy gyors számítás. Igazam lett.-Az előbb már majdnem eljutottunk az aktív sportolókarrierjéhez, az elmondottakból mégis az derül ki, hogy ebben az időszakban inkább sportvezetőként tevékenykedett.- Ez így van. Sőt. Ezután megint tíz év kimarad. 1971-ben teljesen abbahagytam a sportot, egy külkereskedelmi vállalatnál dolgoztam, külföldre mentem. Mikor végleg hazajöttem, 1985-ben hallottam először a veteránmozgalomról. Előtte a veteránról nekem csak a kiszolgált római katona jutott eszembe. Elkezdtem érdeklődÉrszegi István, veteránsportoló ni, megtudtam, hogy különféle sportágakban lehet indulni, dobás, ugrás, futás, és hogy korosztályonként szorzószámok vannak. Számolni mindig szerettem, mérnök vagyok, szóval rájöttem, milyen érdekes dolog, hogy egy 75 éves ember gyengébb eredménnyel ráverhet egy fiatalabb, 60 évesre, mert a szorzószáma magasabb.- Olyan ez, mint a hendikepp a lóversenyen?- Olyasmi. Csak sokkal érdekesebb. Ugyanazt a távot kell teljesíteni, ugyanazt a súlyt eldobni, de a méter, a másodperc még semmit nem mond, ha nem nézzük meg a korosztályi szorzót.- Már megint elkanyarodtunk kicsit az elmélet felé. Mesélje el nekünk, hogy lett veteránsportoló!- Az úgy volt, hogy olvastam az újságban, hogy veteránbajnokság lesz a Boráros térnél a BEAC-pályán. A feleségemnek csak annyit mondtam: Ma korán ebédelünk, mert versenyre megyek. Csak ki kellett sétálnom, mert én itt lakom a kerületben 1950 óta, a Lónyai utcában. Nyugodtan tősgyökeres ferencvárosinak mondhatom magam. Elég az hozzá, hogy második lettem. Több mint tíz év kihagyás után! Na, utána két napig mozdulni sem tudtam, olyan izomlázam volt. El is határoztam, hogy edzeni fogok. Különben nem megy. Elmentem a sportorvoshoz, kivizsgáltattam magam, hogy bírom-e ezt a „hercehurcát”, ahogy a feleségem mondta. Minden eredményem jó volt. Akkor egy kicsit el is bíztam magam, és ‘91-ben elindultam 100 méteres síkfutáson, de hiába edzettem előtte három hónapig, ösz- szeroskadtam a pályán. Izomszakadás, vérömleny. Száznégy kilóval nem szabad sprintelni.- Milyen Magyarországon a veteránsport, van-e szervezete, vannak-e rendezvényei?- Vannak, de nem olyan szervezett az élet, mint Németországban, Olaszországban, vagy a svédeknél. Itt mindent maga csinál az ember. Az állam semmivel sem támogat minket, a kerülettől is csak három éve kapok támogatást, mert akkor tudtam meg, hogy van rá lehetőség. Azót kifizetik nekem a nevezési díjat, meg az utazási és szállásköltségeket. Ez nagy szó, mert különben nem mehetnék el a vidéki versenyekre. 1994-ig még elég olcsó volt az utazás, akkor még ki tudtam fizetni a közeli osztrák vagy olasz városokba a buszt.-Lassan elérkezünk napjaink eseményeihez. Az utóbbi években milyen rangos versenyeken vett részt, milyen eredményeket ért el? Mire a legbüszkébb?- Az elmúlt tizenhárom évben legalább nyolcvan versenyen indultam dobószámokban, elsősorban súlylökésben és diszkoszvetésben jeleskedtem. 1997-ben az Európa-bajnokságon első helyezett lettem, 1999-ben a Világkupán három első helyezést értem el, 2000-ben több második és harmadik helyet szereztem. De hadd mondjak még valamit: 50 éve vagyok házas. A feleségem tánctanár volt, a lelkét is kitáncolta, gyerekünk nem lehe tett, de mi kitartottunk egymás mellett. Ét. erre is büszke vagyok. Talán ezért is volt időm ezekre a dolgokra. Most sem pihenek, készülök a következő versenyre. Május 5-6-án Zamárdiban lesz az összetett nemzetközi dobóverseny.- Mostanság nem kockáztatja meg, hogy felkészülés nélkül induljon el? Egyáltalán, van lehetősége edzeni valahol?- Hetente kétszer járok edzeni a Honvéd-pályára, a Tüzér utcába. Évente kétezer forintért. Ennyi legalább kell. Az elmémet is karban tartom, azt is edzem. Itt vannak a kimutatások, az eredmények, a szorzók, én nem használok számológépet. Most, hogy nyolcvanéves lettem, az én szorzóm is jobb lesz, ugyanazzal az eredménnyel jobb helyezést érek el. Hiába dob az osztrák olyan nagyot, ő még fiatal, csak hetven éves. Idén megverem. Az emléklapok, az oklevelek, a meghi- vók, a képek visszakerülnek a dossziéba, a dosszié a műbőr táskába. Az interjú véget ér. Mikor elbúcsúzunk, kézszorítása éppoly határozott és erős, mint ő maga, a nyolcvan éves, délceg, eleven sporttörténet. Megyeri Zsuzsanna
