Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. június / 6. szám
14 Ferencváros Június Lehet örülni, itt a nyár, egy darabig marad is, és beköszönt az a három verőfényes hónap, amit mi a környéken csak úgy hívunk: a sokadikák évszaka. Ha valaki nem értené kapásból, elmagyarázom. Nyáron nincs karácsony, nincs Mikulás, nincs Húsvét, szóval nincs kötelező jellegű ajándékozás (szerencsés esetben már túl van a család az összes név- és születésnapon), szóval a pénzt nem valami magasztos cél és eszme jegyében, pláne nem a szeretet nevében költjük, hanem egyszerűen csak azért, mert nyár van. A kölök sincs iskolában, így abban az időben is, amit eddig a suliban töltött, potenciális fagyi-strand-tábor-kajak-kenu-stb. vásárlóvá lép elő, s hogy tényleg így legyen, arról gondoskodnak csak igazán tévében, rádióban, magazinban, reklámban. Még nyögjük a hideg tavasz miatt a dögmagas fűtésszámlát, miközben fürdőruhát veszünk (mert kell), nyaralást tervezünk (mert kell), magánórákra pofozzuk a kölköt (mert kell, hiszen megbukott a büdös), és különben is, nyáron minden kell, kell, kell! Ha beledöglünk, akkor is élveznünk kell a nyarat! Hát persze, hogy minden nap sokadika van! És ez még csak a kezdet. A folytatás rémálom. A szomszéd kölök tavaly két tárgyból bukott, így viszonylag csendes nyarunk volt, ám az idén abszolválta az alsó tagozat valamely kurzusát, s a nagy örömben szerető szülei vettek neki egy felfújható medencét, mondván, így sokkal olcsóbb a nyaralás és el sem kell mozdulniuk a frizsider közeléből. A kedves papa (ismertebb nevén a Szomszéd) bespájzolt egy hajórakománnyi sört, az évzáró után fürdőnacira vetkezett, kicsapta a medencét a folyosóra, benne a slag, a kiskrapek, meg a strandlabda, hokedlin a táskarádió, hangerő ütközésig csavarva, apu, anyu lehever egy-egy sörrel a medence mellé, olálá, kész Hawaii! Nekik. Ráadásul kizárólag a kereskedelmi adókat kedvelik, ömlik ránk az összes sláger, amit már a papáink is untak annak idején, ömlik a reklámfolyam, a számtalan tipp. hogy kivel, mivel, miben, hogyan, hová és mennyiért menjünk nyaralni, hogyan bonyolódjunk kellemes nyári flörtökbe, mit kenjünk magunkra, hogyan együnk osztrigát és mit vigyünk a jachtra, ha koktélpartira vagyunk hivatalosak. Megannyi frusztrált lakó hallgatja egyre növekvő, komplexussá terebélyesedő szorongással, hogy hiába élte túl ezt a fél évet, még a Bahamákra sem telik neki, s az eddig még elérhető balkáni tengerpart momentán a háború miatt nem túl vonzó. A hokedli hifitoronyból beterítenek az örökösen aktuális intim betét reklámok, a medencéből ömlik a víz, mert persze kilikad a harmadik napon, mindig foltozni kell, újabb és újabb folyamokat nyel el. Éjszakánként rámtörő lázálmaimban előbb a Duna szárad ki, aztán a Tisza, végül az óceán minden vizét elnyeli a lukas medence, s folyik alá a rengeteg víz a lépcsőn, árad szét a folyosón, hullámokat ver az ágyam körül, miközben a Szomszéd kiskölke azt üvölti egy gumimatracról, hogy Haverok! Buli! Fanta! Rövidesen megőrjít mindenkit a pancsoló család. A házban szabadcsapatot szervez Ibolya. Szeme színe akár a virágé, amelyről a nevét kapta. Szép, szelíd, középkorú asszony, nemrég özvegyült friss nyugdíjas. Előbb a központi vízcsapot zárják el vezetésével az éj leple alatt, mindhiába, a Szomszéd valahogy megoldja. Aztán a biztosítékot buherálják meg, de a táskarádió elemmel is működik. Ibolya kiselőadást tart nekik az együttélés alapvető szabályairól, empátiáról, közösségi érzésről, toleranciáról, zajártalomról, ózonlukról. Mintha a fejekben is csak az lenne, meg sör, meg always Coca Cola. Szomszéd kezében a butykossal csak bámul rá, vigyorog, térdén veri a ritmust, a jó édesanyjába küld mindenkit, aki nem képes felfogni, ő most nyaral, ha mi beledöglünk is. Odabent- ről pörkölt illata száll, idekint édes dallamok, ,jaj, úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó, annyi vicceset látok, hallok, és még bambi is kapható, óh!” Amikor híre megy, hogy Kovács úr szintén a folyosón nyaraló két kanárija vízbefulladt, mert a kiskrapek fejébe vette, hogy megtanítja úszni a madarakat, az idegösszeomlás szélén álló lakóknál végképp elszakad a cérna. Éjfélre összehívják nagy titokban a lakógyűlést. A pincelejáróban gyűlnek össze. Az átmenetileg szabadkőműves páhollyá alakult házbizottság döntését némiképp felhős tekintettel, kissé rezignáltan, de nagyon elszántan közli velem másnap hajnalban Ibolyka: találtak egy diszkrét maffiózót, aki rövid, ámde radikális úton lerendezné a problémát, a rám eső szponzorpénz tizenötezer forint lenne. Megütközve hunyorgok a hajnali fényben, minek néz ez engem? Krőzusnak? Honnan a fenéből lenne tizenöt rongyom? Hetek óta „sokadika” van! Garamvölgyi Kata Ferencváros hírességei IV. Cholnoky Viktor Veszprémben született 1868-ban a magyar irodalom egyik különleges alakja. Apja Veszprém főügyésze volt, de a literatúra iránti elkötelezettség és fogékonyság nála is megmutatkozott. Az idősebb Dumas és Verne több művét is lefordította magyarra. A fiatal Cholnoky Viktor középiskolai tanulmányai befejezése után előbb Győrben, azután Pesten jogot hallgatott, tanulmányait azonban félbeszakítva visszaköltözött Veszprémbe, s 1894-ben lapszerkesztéssel próbálkozott szülővárosában. Négy évvel később már Budapesten újságíróként gyakorolta az írás mesterségét: először a Pesti Naplónál volt korrektor, majd éjjeli szerkesztő, végül A Hét munkatársa lett. Első kötete, mely Veszprémben 1899-ben Füstkarikák címmel jelent meg, s mely Mark Twain-fordításokat és saját novelláit tartalmazta, még visszhang nélkül maradt. A kezdeti sikertelenség nem vette el Cholnoky kedvét, elbeszéléskötetei (1906- ban- az M. Mozgai Pali a gyermekhős: 1909-ben a Kacagó szélhámosok; 1910- ben a Beszélgetések, tárcák; 1910-ben a Tammuz) sorra jelentek meg, s tették egyre ismertebbé írójuk nevét. Novellái távoli vidékekre vezetnek, hatalmas művelődéstörténeti ismeretanyagot mozgatnak meg, az egzotikus tájak és az elbeszélésekben szereplő alakok a mindennapokból, a valóságból való elvágyódást fejezik ki. Cholnoky történeteiben a realizmus és az álofn világ közötti mezsgyén mozog, mintegy állandó feszültséget keltve így olvasójában. Cholnoky 1898-ban költözött a Ferencvárosba, s László nevű, szintén újságírással foglalkozó öccsével együtt a Ráday u. 54. sz. ház lakója lett. Szinte végig e házban élt, 1912-ben bekövetkezett haláláig. A ferencvárosi utcákon bolyongó alakját legjobban talán Krúdy Gyula örökítette meg, aki közeli ismerőseként, barátjaként gyakran kísérte el Cholnokyt sétáin, s keresték fel együtt a hangulatos ferencvárosi vendéglőket, kocsmákat, találtak ihletet a novellaíráshoz, vagy leltek olyan témára, amelyből hírlapi tárca kerekedhetett. Cholnoky Viktor alakja sajnos elhalványodott irodalomtörténetünk lapjain, megérdemelné, hogy műveit gyakrabban forgassa mindenki, aki érdeklődik a magyar irodalom iránt. Gönczi Ambrus (Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)
