Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1996. június / 6. szám

Aluljárói anziksz HHMHHHk* - ümű „Azt mondd meg nekem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itten, mara­dunk itt, maradunk!” (Cseh Tamás: Budapest II.) Vajon amikor a 70-es években - az akkori illetékesek - átadták a Metrót, sejtették-e, hogy milyen sajátos kaval- kádnak adnak színteret a későbbiek­ben? Akárhogy is van, az aluljárók, igenis, egyfajta szerepet töltenek be az életünkben. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején az akkori csöveseké volt a terep, akik nem ritkán a ragasztó adta mámorban ültek ott ré^eteg tekintet­tel, s próbálták összekéregetni a pénzt a napi betevőre, ezzel is megbotrán­koztatva az akkori tisztes vagy éppen nem tisztes polgárt, aki, persze rögtön levonta következtetéseit az akkori if­júságról. Aztán ahogyan az lenni szo­kott, lassan ők is felnőttek, és eltűntek az élet sodrásában. Mondhatni, nyom nélkül. A 80-as évek vége felé pedig különösen megszaporodott a koldu­sok és ál-vakok száma. Ma is lépten- nyomon tartja valaki a markát, így az ember eldöntheti, hogy kit sajnál meg a nagy rohanásban. Egyikük-másikuk a gazdaság rosszabbodásával egyenes arányban egyre erőszakosabb, mert azt már az istennek sem akarják elhin­ni, hogy nemcsak nekik nincs pénzük. Sőt, gyanítom, nekik olykor több van, mint nekem. Szóval közhely ide, köz­hely oda, az aluljáró a népek olvasztó- tégelye, s ez annál jobban igazolódik, minél kijjebb metrózunk a városból. A különbség szembeötlő. Mert, ugye, a Belváros aluljárója egészen más, mint a jó, öreg Ferencvárosé. Ahogy az aluljáróba érkezünk, mintha vásári komédiát látnánk. Em­berek, hangzavar, forgatag, MIEGY­MÁS. De aki közelebb megy látja, hogy ez bizony, maga az Élet. Sze­mélyesen. A „színpad” hatszög alakú, felülről akár szorgos kis hanyaboly- nak is nézhetnénk, ahol mindenkinek megvan a saját feladata. A „díszlet” a falakon körbefutó kirakatsor. Egyik­ben az idei (vagy talán tavalyi) nyár cipőmódiját szemrevételezhetjük, mel­lette a KOMPLEX kisáruház reklá­mozza magát szűkszavúan, mértéktar­tóan; ki tudja, létezik-e még egyálta­lán... Kissé arréb megbámulhatjuk a Ruttkai Éva színház színészeinek mo­solygós portréját, s néhány képet az aktuális darabokból. Kicsit furcsán hat ez az egész. Mintha szerepcsere történne, s ők - mint nézők - figyel­nék ezt az aluljárói színdarabot. A sa­rokban búvik meg az elmaradhatatlan „dologvégző”, ahol egy tízesért min­denki könnyíthet magán; ha nem is a lelkén (az, sajnos, nem megy ilyen könnyen), de a testén minden bi­zonnyal. Színdarabunk szenvedő alanyai, a szép, színes virágok a VIRÁGÉRT boltjában, bölcs fejüket lehajtván egy­re csak várják, hogy elkerüljenek in­nen, mielőtt - mindent feladva - vég­képp elhervadnának. Pedig a „szerep­lők” (vagy hangyák?), bár a közleke­dést nem kis mértékben akadályoz­zák, mi mindent ígérnek: mindennél olcsóbb csemegét, gyönyörű, fűzöld paprikát, lila orgonát a legmesésebb kertből, lányoknak-asszonyoknak kedvezményes és biztonságos szár­nyasbetétet ordítanak (aki ügyes, le­het, hogy el is tud repülni vele?), fiatal menyecskéknek Erdélyben hímzett le­pedőt és „mindentudó” edénycsaládot a stafírungba, telt hátsójúaknak óriási bugyogót kínálnak potom áron. őket nevezhetjük „mellékszereplőknek” akár. Közülük már csak az érdes han­gú újságos rikkancs hiányzik, de azok az idők elmúltak; meg egyébként is, a „páholyból” jól látni az újságos bódét, ami inkább hasonlít üvegkalickára, csak nincs benne madár; hát istenem, nem lehet mindent. A színdarab tetőpontja a már szokványossá vált nagyjelenet. De hol vannak a „főszereplők”? Nem ne­héz rájuk találni, miután népes társa­ság veszi őket körül; mint amikor a járókelők egy véres baleset köré gyűl­nek abban a reményben, hogy a halott arcáról majd le tudnak olvasni vala­mit. S hogy mire föl eme tömeg? Mert itt zajlik az „itt-a-piros-hol-a-pi- ros”-ozás, amely errefelé különösen megvetette a lábát, vagyis a dobozát, melyen a játék folyik. Mielőtt bárki azt hinné, hogy valami nagy trükkel, mi több, természeti erővel áll szem­ben, íme a játék menete: Végy egy ócska papírdobozt, rakj rá 3 gyufás skatulyát és manipulálj velük, lehető­leg úgy, hogy szemfényvesztés tör­ténjék. Lesz aki bedől, lesz, aki nem. Az biztos, hogy meg sem közelíti a nagy Rodolfo magánszámát. A játék érdekessége még, hogy ha rendőr van a láthatáron vagy a tulajnak éppen megszaladt, könnyedén lebontja a boltot, s faarccal távozik. Ha meg visszajön, azt látja, hogy rajta kívül ez idő alatt két másik banda vert ta­nyát. Gondolom, a területet békésen felosztják maguk között. Testi épsé­güket vigyázza az a 6-8 tagbaszakadt „statiszta”, akikről lerí, hogy „Uraim, mi ugrásra készen állunk!”. Szóval, meg van ez szervezve. Mindeközben a nyüzsgés nem szű­nik a Ferenc körúti aluljáróban. Hasz­náljuk, megszoktuk és kész. Eső elől ide menekülünk, randevúkat itt késünk le stb. Egyébként pedig Shakespeare is megmondta, hogy „színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”. Függöny. „Prága-Európa, Varsó-Európa, szőr­szálat hasogatsz, csűr sz és csavarsz, Re- mény-Európa, Röhej-Európa... édes szí­vem, Te, reszli Európa, álmom, hogy mismilyen maradsz.” (Cseh Tamls: Kelet-Európa) Nagy Lilian 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom