Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. február / 2. szám
Én úgy vagyok a téllel, hogy novemberben elkezdem várni. Készülök az ünnepekre, lelkemet a „csendes éj” hullámhosszára állítom, fehér csipkés, arany-ragyogásos, fenyő és narancsillatú karácsonyról álmodozom, és boldogan loholok az üzletekbe ajándékokat vásárolni. A karácsony igézetét - ha komolyabb családi perlekedés nem jön közbe - nagyjából sikerül átmentenem még a szilveszter-újév ünnepkörre, rokoni és baráti látogatások vidámságaiba, és aztán... a január és a február a legnehezebb. Pláne ha nincs hó. De ha van, még inkább. Mert mit kezdjen a városi ember a hóval? Ha faggyal jön, akkor nincs elég hókotró eke, az utak járhatatlanok, a villamosok elmaradoznak, nem győzök mentegetőzni a késésekért. Ha olvad, ott a latyak, fröccsen a harisnyára, nem jön ki a gyerek nadrágjából, folyik az ereszekről a nyakamba... cudar világ! Úgyhogy az ember szidja az időjárást és hosszú, reménytelennek tűnő várakozásba, tavaszváróba kezd, miközben bezárkózik, csendes utálatba burkolózik, sötétszürkébe öltözködik. Az idén január 14-én esett le az első komolyabb mennyiségű hó a fővárosra. Ezen a napon pont úgy esett, olyan nagy pelyhekben, mindent beborítóan, ahogy azt karácsonykor elvárnánk. De nem karácsony volt, olyannyira nem, hogy a szokásos téli depresszió már kezdett eluralkodni rajtam. Ugyanakkor egy meghívó hevert kikerülhetetlenül és hivalkodóan asztalomon, amely az Iparművészeti Múzeum dalestjére invitált Nem akartam tudomásul venni. Kerestem a kibúvókat: hóakadály, hófúvás, fagyhalál, még a kutyát sem verik ki ilyen időben - de a meghívó szerényen, ám észrevehetően hevert barátságos zöld színeivel asztalomon, még az ebédet sem hagyta zavartalanul elfogyasztanom. Mégis elmegyek! Az emberek szerencsénkre ilyenek is, meg olyanok is. A múzeumban azzal fogadtak, hogy sajnos már álló hely is alig akad, elképzelhető, hogy nem engednek be a terembe a zsúfoltság miatt. Rádiófelvétel is lesz, ezért igyekezzen mindenki helyet találni, mert azután se ki, se be. Közvetlenül az ajtó mellett foglaltam el álló helyemet. A csodaszép kisterem törökös-magyaros motívumaival, oszlopaival és cirádáival barátságosan ölelte körül a vitrinekbe elhelyezett remekművű ékszereket, a középütt csillogó fekete zongorát a mellette lévő fehér liliomcsokorral és a halkan morajló, izgatottan helyet kereső embereket. Ezt a színházi nézőtér-hangulatot csak néha zavarta meg a rádió technikusainak adó-vevő készüléke, a technika jelenléte. A terem bejárata előtt, hosszú sorban várakoztak türelmesen a kívülrekedtek, amikor megjelentek az est művészei: Gulyás Dénes (ének) és Klukon Edit (zongora). Gulyás Dénes kérte a szervezőket, hogy miután ők maguk elfoglalták helyeiket, mindenkit engedjenek be a széksorok közé, az oszlopokhoz, ahová lehet. „Még a csilláron is lógtak”, akkora volt az érdeklődés. E jólöltözött, idős hölgy dühösen tülekedett kifelé: „nem biztosítanak megfelelő körülményeket” - méltatlankodott. A mellettem álló szerelmespár még jobban összebújt, a szervezők idegesen orvost emlegettek. Gulyás Dénes a mikrofon elé állt, rövid ideig összpontosított... mély csend települt ránk. És ekkor elkezdődött a csoda. A művész ott állt előttünk dísztelen-feketében, póztalanul, hangjában és csodálatos énekében magával hozta a természet végtelen egyszerűségét és nagyságát, ezernyi színét és színeváltozását. A zongora hangja úgy követte őt, mint fényt az árnyék. Megszűnt a tér és az idő, a lélek - bár idegen nyelven szóltak hozzá - a dallal megértette az élet végtelen ígéretét, a lehetőséget, amiért nap mint nap újrakezdeni érdemes, az együvé tartozást és a jóra való hajlandóságot. Azt hiszem akkor és ott az a fiatalember, aki öntudatlan gesztusaival mintha zongorán, végigkísérte a Schubert dalokat, vagy az a hölgy, aki e zenei darabok kottáit olvasva követte a dalokat, ugyanazt a katarzist élte át, mint én, akinek nincs különösebb zer műveltsége. De mindennapi életünk folytatásához szükségün* van a teremtés nagyszerűségének átélésére, amihez egy tökéletes műalkotás, egy kulturális hagyaték, vagy egy művészi produkció hozzásegít. Ajánlom ezért jó szívvel mindenkinek az Iparművészeti Múzeumban rendezett zenei előadásokat, amelyekről Tóth Antal, a sorozat szerkesztője így ír: „A mai magyar zenei élet egyik legelhanyagoltabb területe a dal. A századelőn a boldog békeidők hangulatához a társasági együvétartozás fontos kellékeként járult hozzá a házimuzsika műfaja. A házimuzsika pedig elképzelhetetlen kamarazene nélkül, amelynek legintimebb ága a dal. Sorozatunkban ennek a kihalófélben lévő és már-már elfeledett műfajnak a feltámasztását, családias környezetben történő újraélesztését kívánjuk megteremteni: kiváló előadóink, nagyszerű szerzőink segítségével. Hogy a dal ne csak felvételről, hanem élőben is újra elérhető legyen. Kérem, tartsanak velünk minden hónap második szombatján. Megtekinthető múzeumi belépővel! Vitkóczi Erika 18 Jöjjön velem házimuzsiíqira...
