Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. január / 1. szám
Túl vagyunk hát ezen a különös éven. Nehéz volt. Nehéz volt megszoknunk és elfogadnunk azokat a veszteségeket, amelyeket ránktestált ez az egyévnyi, érzéketlen és érinthetetlen idő. Mert terheink bizony nem múltának, és magunk vagyunk a megmondhatói: erőnk sajnos kissé megkopott. De félre a nyavalygással, itt az alkalom, hogy megbocsássuk a kicsinységeket, amelyek köd ülte látszatok csupán, ömöljön el rajtunk a szeretet, erősödjünk, emberesedjünk általa, a magunk érdekében, egymásért és egymás után. Elvégre túl lenni valamin azt jelenti, hogy megoldottuk feladatainkat, levontuk következtetéseinket, és igyekszünk elkerülni ezentúl azokat a hibákat, amelyeket elkövettünk egymással és magunkkal szemben. Üljünk le tervezgetni hát, határozzuk el, hogy ezentúl... mások leszünk. Új ruha kell a gyerek^ nek. Nem baj. Megoldjuk. Nő a gyerek piszkosul, de ez végül is jót jelent.- Gyere ide, te gyerek! Látod, én vagyok az apád. Tudom, kissé megváltoztam az elmúlt egy év alatt, szó mi szó, megöregedtem, összementem valamelyest, de hogy nem ismersz meg egyáltalán, az attól lehet, hogy folyton a tévét bámulod, büdös kölyök. Hogy már hónapok óta nincs is tévénk? Ne feleselj apáddal, mert nyakon váglak. Megkapod azt az új ruhát, legyen ennyi elég. Azt mondod, menjünk kirándulni? Tavaly nem voltunk? Tavalyelőtt sem? Hát mit képzelsz, van nekem ilyesmire időm? Tessék?! Adhatnék egy kis zsebpénzt is néha? Jó, rendben van, elismerem, hogy maholnap kész fiatalember leszel, nesze, itt van, de okosan és beosztani... Most meg hová mégy? Legalább megköszönhetted volna... Tehát ez volt az én fiam, kedves embertársaim. Az én büszkeségem. Igaz, neveletlen kicsit, de ennek egyszer s mindenkorra vége, ezentúl jobban odafigyelek rá. Most pedig kinyitok egy sört és tervezek tovább. Ki kopog? Nem jó a csengő? Azt mondod, asszony, hogy kikapcsolták a villanyt, két hónapja?! És nekem mért nem szóltatok? És ki zavar ilyenkor egyáltalán? Hogy a Ko- vácsné az a szomszédból és a fiát keresi? Át- küldte egy kis lisztért? Te jóisten, hát én neki adtam ötszáz forintot? És hol van akkor az én fiam? Októberben bevonult katonának? így elröpült volna az idő? No, azt hiszem, ha én nem, akkor itt valakik nagyon elrontottak valamit. ♦ ♦ ♦ Itt van az én kis feleségem. Egyszerű, ártatlan teremtés. Reggel, amikor elmegyek, még alszik szegény. Elnézem ilyenkor kissé megfáradt arcát, ahogy a hajnal csendjében pillái megrebbennek, homlokán elsimul az esti ráncocska, mellein csillog az ablakon át becsilingelő neonfény: McDonalds. Szeretném legalább ilyenkor megsimogatni, de sietek, este, fáradtan és izzadtan meg kinek van erre energiája. Ám ezentúl másképp lesz. Hazajövök, arcomon mosoly, kezemben virág, táskámban parizer - mert tudni kell színvonalra emelni a létezés percnyi értékeit. Ő pedig vár rám, és amikor belépek a szobába, a nyakamba ugrik és átölel. „Szeretlek”, mondja. „Szeretlek”, mondom. Éc élni ez majdnem elég. ♦ ♦ ♦ Túl vagyunk ezen a különös éven. Azt írja az újság, hogy még egy kis ideig legyünk türelemmel, minden jobbra fordul majd, a miniszterelnök úr is megmondta. A kormány tettre kész, de csak józan és megfontolt cselekedetekkel lehet változtatni valamit. Ehhez pedig le kell ülni és tervezni kell. És, hogy szeretnék megszolgálni a beléjük vetett bizalmat. Miért ne hinnénk nekik? Boldog új évet, Ferencváros. Boldog új évet, kedves kis hazám. ssS 4 [!®Od]®D ©J Fd^o^wio3®©!!
