Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. szeptember / 9. szám
S e so 0'**j F ÓRUM - FÓRUM - FÓRUM Kedves főszerkesztő! Tisztelettel megkérdezem, hogy engedhette meg, hogy a 8. számú augusztusi újságban olyan hangvételű cikk jelenjen meg, mint a G. S. jelű „A Bor áros tér”? A valóság az, hogy a Boráros tér épületei és építményei évtizedek óta így állanak. Ezeket az akkori szakemberek építették az akkori ízlések, szokások és adottságok szerint. Mindezidáig minden építmény megfelelt az előírt követelményeknek. Ahogy haladunk a korral, fejlődik, változik a technika, a forgalom, az anyagok felhasználási módja és minősége s ennek következtében az ízlés és forma is. Ha most kellene a Boráros teret csupasz, üres telekre megépíteni, valószínűleg nem a mai arculata maradna. De kérdezem azt, miért kell a „minden szépséget nélkülöző, minden képzeletet felülmúló förmedvényeket, a szépészeti tehetségtelenségek mementója- ként" jellemezni az eddigi építészeket? Miért kell az „ide szerencsétlenkedett lakosokat kényszeríteni az ittmaradás- ra”? Miéit „perverzitás és kiúttalanság" az ittlakás? Mi az értelme és célja G. S.-nek, hogy ilyen hangnemben, ilyen modor- talan, tiszteletlen módon írt a megbecsülendő építész elődeinkről? Nem tudom, ki rejtőzik a G. S. mögött, de nem is vagyok rá kíváncsi. Ilyen hozzáállá- sú egyéneket én inkább elkerülök. Az újság szerkesztőségén viszont nagyon csodálkozom. A Ferencváros békés jövője, az együttélés, jószomszédság, az életvitel megkönnyítése nem ilyen undorító hangulatkeltést érdemel. Én már közel 60 éve Ferencvárosi lakos vagyok, de itt ilyen szöveget még nem láttam és nem is szeretnék látni. Kérem, gondolkozzanak el ezen. * Tisztelt Olvasók! Természetesen nem gondoltam, hogy a „Ferencváros jövője, az együttélés, jó- szomdszédság, az életvitel megkönnyítése” elleni „undorító hangulatkeltés” lenne célja nagyrabecsült Olvasónk által ily módon felértékelt írásomnak. Képességeim közel sincsenek arányban ekkora horderejű vállalkozással. Amit leírtam, az csupán impresszió. Az olvasónak joga van a Boráros teret elcsúfító építészeket szakembereknek minősíteni, csupán azért, mert szerinte ezek az építmények megfelelnek az „előírt követelményeknek”. Függetlenül attól, hogy ez így van-e vagy sem, utalnék arra, hogy írásomból csúsztatva idéz, ugyanis én a tér egészét neveztem „förmedvénynek”, egyéb jelzőket is használva annak illusztrálására, hogy ez a tér igenis, szerintem csúnya. írásom valóban nélkülözi a tervezők és építtetők Iránti tiszteletet, de az effajta, csupán funkcionalizmusra törekedő városkép-rombolás az én értékítéletemben ennyit érdemel. A helyi lakosoktól persze elnézést kérek, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban megsérteni őket, csak éreztetni akartam azt az egisztenciális és szociális függőséget, amely sajátos kényszerítő eszközeivel „röghöz köti” az embereket. Amennyiben ez nem sikerült, hibát követtem el. De nem hiszem, hogy ez a betonteknő, az elkoszolódott házfalak, a fülsértő zaj, a mindent elárasztó benzingőz, a halálraítélt (szinte nem is létező) növényzet, a rengeteg szemét, a híd alatt éjszakázó hajléktalanok, a nap mint nap tapasztalható agresszivitás és brutalitás, a kéregetők és alkalmi árusok sokasága, ez az Olvasónk által az „ízlések, szokások és adottságok szerint (...) az előírt követelményekhez megfelelő”-nek ítélt bugyor, ez a csődhalmaz lenne álmaik netovábbja. Márpedig az „akkori szakemberek” tevékenysége ezt eredményezte. És ilyenekből ma sincs hiány. Nem kötelező tudomásul venni a valóságot. Filozófiai értelemben nem is biztos, hogy valóságnak nevezhetjük azt, ami látható. De érzékeink azért felhívják a figyelmünket néhány tévedésünkre és nem belátni ezeket: ez az igazi tévedés. Én szeretem a Ferencvárost. Én a kisszerűséget, az oktalan szellemi nyo- morodottságot nem szeretem. Szeretem ezt a várost, amely mindig másképp szólít meg, másképp érint, másképp az enyém. Szerb Antal írja: .Erről a quarti- erről senki sem tud, csak én. (...) Itt lakik az elmúlt, az elveszített szerelem. A Ló- nyay-utca meredek kanyonjában, a Köztelek-utca tengerfenéki magányában üthetni bottal a nyomát. A Kálvin-tér mintha azért nőtt volna olyan nagyra, hogy órákon át várhasson, mint régen, valakire, aki már nem jön erre soha.” Az olvasó azt írja rólam: „Ilyen hozzáállású egyéneket én inkább elkerülök.” Akkor, gondolom, tudnia kéne azt is, hol vagyok. Greguss Sándor Az én Boráros terem Ma hajnalban újra a Boráros téren jártam. Ismerős állt a hármas útkereszteződésnél, szomorúnak látszott, azt mondta, rég nem járt már erre. A szobor előtti padra ültünk, cigarettával kínáltam, elfogadta. Talán tíz éve találkoztunk utoljára, én felnőttem, ő megöregedett. Mondtam neki, hogy minden éjjel erre járok, mutattam a házunkat, meséltem neki az első csókról, ami épp itt, ezen a pádon esett meg, elmondtam, hogy tíz év alatt hány képzelt és valódi szerelmemmel ültem itt, ezen a téren, s lám-lám, mind szétszéledtek, én meg lassan eggyé válók ezekkel a mocskos falakkal, emlékeim beleivódnak az aluljáró piszkába, s bár néha menekülnék innen, valami mégis visszatart. Nem kényszer, s nem is valami „különleges perverzió”. (Ezt a kifejezést G. S. kollegámtól kölcsönöztem, „A Boráros tér” c. írásából, mely a múlt havi Ferencvárosban jelent meg.) Nekem ez a helyszín az, ami megadatott, számomra ez a tér jelképezi azt az öröklétet, amit múló vágyaimmal felruházhatok, s attól függően, hogy ezt a vágyat édesnek vagy keserűnek érzem, úgy látom szépnek vagy csúfnak a Borárus szobrot, a házakat, s az itt áthaladó tébolyult tömeget. Ismerősöm bólintott, s azt mondta, irigyel, mert ő bárhová is megy, otthontalan. Mindig szebb, és jobb helyekre vágyott annál, ahol éppen élt. Későn döbbent rá arra, hogy akármerre is tart, mindenhová csak magát viheti el, s amíg az otthont saját lelkében nem leli meg, addig csak az „el” az egyetlen irány amit ismer. Újra rágyújtottunk, majd beszélgetőpartnerem hamarosan távozott. Én sokáig ültem még ott, a pádon, és egy 14
