Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995. január / 1. szám

Búcsú, bánat, bizakodás Nehéz esztendőtől búcsú­zunk, és alighanem egy még nehezebbet köszöntünk. Pontosabban búcsúztunk és köszön­töttünk, hiszen mire ezek az óév utol­só napjaiban sarjadt gondolatok papír­ra vetett mondatok formájában eljut­nak az Olvasóhoz, már túl vagyunk 1995 első két hetén; s bizonyára so­kan közülünk az „ez az év is jól kez­dődik” fanyar sóhajtásán. Pedig a megemelkedett villany- és gázszámlá­kat még meg sem kaptuk... No de ne vágjunk a dolgok elébe, időzzünk még kicsit a múltnál! Az Úrnak 1994. esztendejében kétszer szólították az urnákhoz a ma­gyar polgárt: új parlamentet és új he- ’yi hatóságokat választottunk. A par­lamenti választások eredménye orszá­gos méretű és roppant arányú csaló­dást mutatott. Kíméletlenül regisztrál­ta: az MDF-es vezetés, az Antall-Bo- ross kormány nem felelt meg a belé helyezett bizalomnak - és súlyos mel­léfogásai eredményeit is elhomályosí­tották. Látványos sikert aratott az MSZP, amely azonban abszolút több­sége ellenére sem merte egyedül vál­lalni a kormányzás felelősségét, s ezért létrejött egy furcsa képződmény, amelyben az SZDSZ szinte a koalíci­ón belüli ellenzék szerepét kényszerül játszani. Decemberben - különböző konf­liktusok okán - mindkét részről foly­vást hangoztatták, hogy nincs baj a koalícióval, a két párt, illetve vezetőik súrlódásai a dolgok természetes vele­járói. A tények azonban, amelyek - a manapság kevésbé „divatos” Vlagyi­mir Iljics szerint - makacs dolgok, azt mutatják, hogy az együttműködés ko­rántsem felhőtlen. Az öszvérkormány pedig - maradva a négylábú hasonlat­nál - úgy rajtolt, mint a rossz ügetőló, a start után nyomban „összekevert”, passzba esett, nem találta a szabályos jármódot. Horn Gyula, a legápoltabb magyar miniszterelnök abban a bizonyos első száz napban folyvást mosakodott, aj­káról ki nem fogyott, a „nem így gon­doltam”, meg a „félreértettek”. (Va­gyonadó, vagyonnövekedési adó, meg a hasonlók.) Ráadásul a „beígért” szak­értelem se igazán tündököl. Lehet-e például szakértelemről beszélni, ha néhány nap elteltével a szöges ellen­kezőjét állítják annak, amit korábban mondtak? És melyik érvelésnek higgyen a jámbor polgár? Annak-é, amely szerint az az előnyös, ha a gép­kocsik behozatali vámját megemelik, vagy annak, amely csökkentést java­sol? A példákat lehetne sorolni, de fö­lösleges. Négy esztendőre „megvet­tük” honatyáinkat s lényegében az MSZP-s irányítást, s most nem tehe­tünk mást, mint hogy szorítunk, a kez­deti bizonytalankodás után „kapjanak lábra”, s nyerjenek. Ami a helyi hatósági választásokat illeti, maradjunk szűkebb pátriánknál! A Ferencváros polgárai ismételten bi­zalmat szavaztak népszerű polgármes­terüknek, dr. Gegesy Ferencnek, to­vábbra is helyeselve ezáltal eddig is tá­mogatott törekvéseit. A feladatok szá­ma légiónyi, szükség van valamennyi erő egyesítésére. A hivatal embereinek és az „egyszerű” franzstadtiaknak egyaránt mindent bele kell adniuk, mint a jó formában lévő Fradi labdarú­gó legényeinek. Persze a IX. kerület nem magá­nyos sziget. Osztoznia kell a főváros és - tágabb értelemben - az ország gondjaiban. És ezekből a gondokból a legfelsőbb vezetők bőven ígérnek ne­künk 1995-re, azzal a magyarázattal, hogy a nehézségek kikerül hetetlenek, s a kibontakozás reményében le kell nyelnünk a legkülönbözőbb keserű pi­rulákat. Sovány vigasz, de hát mit te­gyünk?! Keserveink nem változtatnak a valón. Ámde aki az ország vagy egy kisebb közösség vezetésére vállalko­zik, annak nem szabad elfelejtenie, hogy - így pontos a gyakorta rosszul citált Szabó Dezső szöveg - „...a Himnuszt éhes hassal csak egy bizo­nyos ideig lehet énekelni". Bizakod­junk abban, hogy 1995 még belefér ebbe a bizonyos időbe. Egyébként pedig: Boldog új évet! Morvay István A költészet szenzibilitása Az Országos Versmondó Egyesület szervezésében, a Ferencvárosi Művelődési Központban immár harmadik alkalommal került megren­dezésre az a havonként jelentkező versmondó verseny, amelyet első­sorban Gáspár Sándor értő gondoskodásának köszönhetünk. A hely­színen jelentkező résztvevőknek „Mattolniuk” kell, ami a gyakorlat­ban azt jelenti, hogy a jelenlévő költők verseiből egyet véletlenszerű­en kiválasztva, azt azonnal felolvasva adjanak számot képességeikről. Az eddigi produkciók egyértelműen azt bizonyítják, hogy egy költe­mény igenis könnyen talál utat olvasójának lelke felé, és - bár ezek az utak annyifélék, ahány olvasót csak feltételezhetünk - a végeredmény több mint meglepő. A vers a nyelv legértékesebb produktumaként, önálló életre kelve hatja át azt, amiről talán éppen ezáltal kapunk hírt: ami bennünk szép, ami nagyszerű, ami megható. Aki a következő hó­napok első szombatjain, 15 órakor ott lesz a IX. kér. Haller u. 27-ben, ennyi élményre számíthat csupán. De nem hinném, hogy szüksége lenne másra, többre is. Novemberben a LIGET, decemberben az Élet és Irodalom (köztük lapunk munkatársa, Greguss Sándor), januárban pedig a győri MŰ­HELY c. fórumok költőinek részvételével emelkedhettünk mindazon magasságok fölé, amelyek hétköznapjainkat oly végletessé teszik. A MŰHELY képviseletében Kántor Pétert, Scheim Gábort és Villá­nyi Lászlót köszönthettük a januári összejövetelen. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom