Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. május / 5. szám
Lakásépítés: teherpróba A nyolcvanas évektől az egykori nagy építőipari cégek sorra összeomoltak. A viharos változásokat csak azok élték túl, amelyek állami és önkormányzati finanszírozású megrendeléseket kaptak, vagy amelyeket gyorsan privatizáltak. Az építőipar legbiztosabb piacai és cégei jórészt külföldi vállalkozók kezébe kerültek. Az elmúlt tíz esztendőben, mondhatnánk, az építőipar főként saját „átépítésével” volt elfoglalva, s a mai napig nem sikerült meglovagolnia a lakásínséget. Annak ellenére sem, hogy az önkormányzati lakásépítés gyakorlatilag megszűnt. A magánerős építkezések akadozását jelzi, hogy a statisztika szerint egyre hosszabb idő telik el az építkezések engedélyezésétől a kész - sokszor csak felében-harmadában kész! - lakás használatba vételéig. Mindennek oka, magyarázata természetesen a pénztelenség. A vásárlóerő és a tőke hiánya. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a két világháború között Budapesten a bérlakásépítés számított a legbiztosabb tőkebefektetésnek.) Azonban úgy tűnik, mintha megmozdult volna az állóvíz: tíz év óta tavaly történt meg először, hogy nem csökkent az építkezések üteme Magyar- országon. Ha arra gondolunk, hogy a fővárosi kerületek nagyrészében egyáltalán nem vagy alig-alig tapasztalhatók lakásépítésre utaló jelek - kivéve a „luxuskörnyékeket” -, akkor mindenképpen méltatnunk kell a ferencvárosi kezdeményezéseket, vállalkozásokat. Ennek az elmúlt fél-, egy esztendőben leglátványosabb jelei a nagyarányú bontások voltak a középső Ferencvárosban, de mára már a leendő új lakások vázai, szerkezetei „kinőttek a földből”. A tulajdonosi kölcsönökből finanszírozott építkezés iránt nagy az érdeklődés, a vásárlási kedvvel sem volna baj. Csak hát... Kevés a pénz. Nagyon ritka az olyan család, amelyik számottevő megtakarított tőkével rendelkezik. Többségük eladná jelenlegi lakását, de alihoz nem tud készpénzt felszabadítani, hogy egy lakásépítésbe beszálljon. Az építési kölcsönök óriási terheket jelentenek, és gyakorlatilag csak az építkezés befejezéséhez vehetők igénybe, akárcsak a szociálpolitikai támogatás. Ez utóbbiban az emberek nem is nagyon bíznak, még ha e pillanatban számítanak is rá: nem tudják, egy tollvonással nem törlik-e el a jövőben a kedvezményt. A Ferencvárosban a közelmúltban vásárolt új lakások érdekes jelenségre hívják fel a figyelmet, alátámasztva a családok pénzügyi helyzetének ingatagságát. Elkelt az összes ki alapterületű garzon, ugyanígy az összes száz négyzetméter fölötti lakás. Viszont a „klasszikus”, a gyermekes családoknak szántak iránt, ha van is érdeklődés, valóságos kereslet csak csekély. Bár számukra vonzó lehetőség a tavaly novemberben szociálpolitikairól vissza nem térítendő lakásépítési kedvezményre átkeresztelt juttatás, amelynek összege is jelentősen nagyobb a korábbinál. Azonban ez a támogatás nem előlegezhető meg, tehát nem jár a vállalt, megszületendő gyermekek száma után, a gyermektelen házaspárok csak hitelként vehetik igénybe. A gyermek vagy gyermekek megszületése után aztán a pénzintézet a kedvezmény összegével és az arra járó kamatokkal csökkenti a családi tartozást. Nem könnyű tehát beszállni ma egy lakásépítésbe. Tény az is, hogy ezzel párhuzamosan a hazai vállalkozók is szorult helyzetben vannak. A bankok egyszerűen sarokba szorítják őket, és kitörniük szinte lehetetlen. Az építőipari vállalkozó alig-alig tud kölcsönhöz jutni, mert nem tud elegendő garanciát felmutatni. Pedig, ha az állam eldöntötte, hogy új lakások márpedig kellenek, és éppen szociális jellegű lakások, akkor igenis olyan mértékű segítséget kellene adnia a kivitelezőnek, a befektetőnek, amekkora elég lehetőséget teremt a továbblépésre. Persze, ehhez alapvető törvényeket, így banki törvényeket kellene megváltoztatni. A vállalkozói lehetőségek könnyítésével végül is a családok járnak jól. Meg persze, a vállalkozók. Szóval: Magyarország. H. Á. 9
