Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. november / 11. szám
Körhinta a mi terünkön A jólöltözött, uszkáros bácsival én úgy ismerkedtem össze, hogy kutyája hogyan, hogyan nem, egy picikét csak, de azért kellő körültekintéssel meglocsolt. Lefecskendez. Könnyű permetével beszór. Vagy mondjuk ki nyíltan: levizel. A jólöltözött, őszhajú úriember pedig rám'néz szép madárszemével, tán fejét is oldalra biccenti és halkan azt mondja:- Bocsánat. Mivel a mi terünk elég picike, és egy ilyen gesztenyeszagú őszön mint az idei, talán még bensőséges is, ek- korka esemény nekünk már elég ahhoz, hogy jól összemelegedjünk. így hármasban - a kutya, a gazdi meg én - folydogálunk immár tovább és locsogunk, mint a tavaszi eső.- Most már boldog vagyok, fiatalember - nyugtázza a kutyasétáltató bácsi, miután már vagy hatszor-hétszer körbejártuk a mi terünket, és a régi rossz időkről beszélt nekem. Ajjaj!, nagyon csúnya korról mesélt a bácsi, egészen csúfról. Aztán még régebbi emlékeket cibált elő, a hajdani dízelről, villamosságról, meg mezőgazdaságról is, amik mind-mind tönkrementek a ronda korszak elején.- De most már igazán boldog vagyok, most már, most már csak mindig jobb lehet - és hol rám, hol pedig uszkárjára néz. - Én, fiatalember tudom, hogy maguknak már szép lesz az élet, - mondja, aztán még az eget bö- ködő mutatóujjal hozzáteszi: „Az okos ember a holnap mártírja”. És ennyiben maradunk. Bizony, meg kell hagyni, kiváló te- recske ez a miénk. Kiváltképp, ha a magamfajta fiatalember arra szánja el magát, hogy megkérdi a ferencvárosi embereket: „No, hogy vagyunk? Hogy vagyunk?” A kíváncsi fiatalembernek csak meg kell állnia itt elmélázni egy kicsit, a tér pedig mint egy körhinta hozza, hozza a jóembereket. A fiatalembernek nincs más dolga, csupán be kell ülnie hozzájuk: ki szívélyesen fogadja, messziről hahózik és integet hozzá, ki csöndesen ücsörög, jól megvan egymaga, de azért suta mozdulattal hellyel kínálja, ki pedig pusztán megtűri maga mellett. Vagy így, vagy úgy, de a fiatalember - hacsak nagy bakit nem csinál, mindenkivel mehet egy kört. A templom kapuján két javakorabeli hölgy cipel ki egy idős, galamblépésű nénit. Égyik tolja maga előtt, a másikuk húzza maga után, munkájukba még maga a néni is besegít néhány apró lépéssel. Az asszonyok - mint kiderül - nem osztják az uszkáros úr véleményét. Azt mondják, kevés a nyugdíjuk, miközben minden olyan drága, ráadásul a villanyt is emelik. A három hölgy bevallja nekem, hogy már réges- rég disszidáltak volna - ha tudnának, és lenne hova. A legelkeserítőbbriek mégis a közbiztonság állapotát tartják. Az még lehet, hogy az ő helyzetüknél is rosszabb. Ezt mind a hárman együtt bólogatva bizonygatják hevesen, sőt még az addig szófián, magatehetetlen néni is nekigyűrkőzik és pislákoló, denevérhangon elmeséli nekem segítőivel az ismerőse történetét, akit föllöktek, és letépték egy szál aranyláncát, bizony itt a kerületben. És csakugyan: szemmel láthatóan riadtan totyognak tovább, vonszolják egymást ajtóláncos otthonuk felé. Közben a fiatalember fel sem ocsúdhat: kilépne ugyan a hintából, szellőztetné a fejét, összeszedné gondolatait, de egy lapátkéz kinyúlik, megragadja a hosszú, puhaszövet kabátja hátuljánál, és behúzza maga mellé. Gyuri bá’ a bölcsőde fűtője. Vastag szemüvege alatt, koncentrikus körök gyűrűjében úgy ül meg pici, figyelő szeme, mint egy pók a hálója közepén. Gyuri bá’ nem éppen koros ember, mégis, akik elmennek itt, a bölcsőde előtt, hátbavágják, rikoltöznak: „Szia, Gyuri bá!” „Hogy vagy, Gyuri bá?!” 10 Utcák, terek, emberek
