Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. augusztus / 8. szám
EGY EURÓPAI EMBER BEMUTATJUK VÁSÁRHELYI ANTAL FESTŐMŰVÉSZT V ásárhelyi Antal 1950-ben született Szatmárnémetiben. Tanulmányait szülővárosában és Bukarestben végezte, belsőépítészetet és grafikát tanult. A 70-es évek végén telepedett le Budapesten, a Ferencvárosban él és dolgozik. Volt szabadúszó, művészeti vezető (FMK), újságíró és laptulajdonos (HIÁNY). Egyéni kiállításai voltak Magyarországon, Romániában, Ausztriában, Franciaországban és Svájcban; csoportos tárlatokon vett részt Olaszországban, Finnországban, Csehszlovákiában, az USA-ban, Mexikóban, Lengyelországban, Portugáliában, Belgiumban, Spanyolországban és Japánban. A francia Association pour la Promotion du Patrimoine Artistique Francais, a Bajor Művészeti Szövetség, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Újságírók Szövetségének tagja.- A hagyományosnak mondható magyar beidegződés szerint 44 évesen még fiatal alkotónak számítasz. Életutad mégis teljesebb, eseménytelibb, mint sok jóval idősebb pályatársadé. Elég csak arra gondolnom, hogy három különböző kultúrában is - román, német, magyar - otthonosan érezheted magad. A század- forduló táján élt művészekre volt jellemző ez a folyamatos útkeresés, ez a különböző hatásoknak utat engedő, teljesebb világot befogadó európaiság. Mit tudsz felhozni mentségedre e „vádakkal” szemben?- A Partiumban, ahol születtem, nem volt ritka az effajta gondolatiság. Olyan hatások érték az embert, amelyek egész életére rányomva bélyegüket, természetessé tették a másság, a másik képviseletének elfogadását. Mint az írók, képzőművészek, színészek közül oly sokan, én is Magyarországra települtem át, bár előbb még Bukarestben és Kolozsváron éltem három évet. Idekerültem a Ferencvárosba, a műtermem is itt van, úgyhogy bárhová megyek azóta, mindig ide térek vissza. Itt van az otthonom. Németország kitérő volt, érdekelt az ottani élet, felmérhettem a lehetőségeimet egy másik nyelvi-kulturális közegben is. Én ezeket a „kitérőket” szükségesnek tartom, ahogy régen is annak tartották, gondolj csak a céhlegények útjaira, vagy a német-latin befolyású Európa szellemi útkeresőinek életére.- Hogyan lett belőled festő?- Véletlenül. Későn jöttem rá, hogy tehetségem van a képzőművészethez. Építész szerettem volna lenni, majd díszlettervező voltam, de végül is bármit csináltam a későbbiekben, az így szerzett tudásomból rengeteget örökítettem át a képeimbe.- Valóban, némelyik festményed olyan, mint egy tökéletesen megkonstruált díszlet háttér, szinte kívánkoznak „tereikbe" az általad odakomponált figurák: egy sakkbábu, egy madár vagy egy . csecsemő...- Valamikor figurális festő voltam, de már másként alkotok. A házakat - amiket képeimre festek, - emberek lakják, és ha a képen nem is, de képzeletünkben magukon viselik az ember hétköznapjainak és ünnepeinek lenyomatait.- Nyilván többéves munka eredménye ez a sajátosan szürrealisztikus képi világ, amelynek letisztult formái szerkesztettsé- gükből fakadóan életutad dokumentumai is lehetnek. Itt, az asztalon egy diptichon, amelyen egy tipikus német kisváros részleteit fedezem fel. Ezek a te tájaid, nem ki- talációk, hanem inkább esszenciái azon környezeteknek, amelyekben éltél, amelyeknek része voltál magad is.- Ez így van. Az elmúlt négy évet Németországban töltöttem, és ezek az ottani parasztházak tökéletes funkcióra törekvő síkjaikkal és díszítőelemeikkel hatottak rám. Szépek.- Visszatérsz még Németországba?- Igen, de nem akarok ott élni. Az elmúlt 44 évben folyton vándoroltam - köszönhető ez nyugtalan természetemnek is - , de most már szeretnék megállapodni. Németország segített abban, hogy újra visszataláljak a képzőművészethez - hiszen évekig nem festettem előtte -, és ezért hálás vagyok. 1985-ben egy évet Párizsban töltöttem, és utána politikával és újságírással foglalkoztam ’89-ig. A Hiány c. szamizdatlapot csináltam. Ez volt az első, amely a hasonló újságok közül az utcán is megjelent. Kalandként és kihívásként kezeltem ezt is, mint annyi más feladatot életem során.- Melyek azok a konkrét tapasztalatok, amelyeket érvényesnek tartasz, és amelyek meghatározzák művészi tevékenységedet?- Ha én adhatnék tanácsokat, minden úgynevezett képzőművésznek javasolnám, hogy menjen ki, és méresse meg magát. Ha ott kint meg tud állni a saját lábán, akkor hozza haza a tapasztalatait, jöjjön haza, és alkosson tovább. A tehetség így mutatkozhat meg igazán. A művésznek egy lelkiállapot felmutatásával kell érzékeltetnie egy irányt, amely mások által is érthető és követhető. Az üzenet, amit képvisel, minden politikai helyzetben üzenet legyen, legfeljebb az elrejtésének módjai és technikái változnak, de a hatása megmarad. Ha ez hiányzik, ha nem mond semmit, az alkotót nem lehet művésznek nevezni. Ezeket a művészi lelkiállapotokat persze rangsorolni kell, ezért válnak árucikké az alkotások, de ez egyáltalán nem művészetellenes, sőt, ez is egy ok arra, hogy a művész egy másik relációban, egy más kul- túrkörnyezetben méresse meg önmagát. Tanuljon meg együtt élni az alkotásaival. A képzőművész sokkal kevésbé közösségi lény, mint pl. egy író, ezért gyakrabban zárul be saját világába. Szüksége van jól működő képviseleti formákra, amelyek védik, és megélhetésében is segítenek. Magyarországon inkább csak kihasználják, és ezen sürgősen változtatni kellene a kultúrpolitikának, mert különben sohasem érjük el a nyugat színvonalát. Nem az alkotások hiányoznak hozzá, mert tehetségekben nincs hiány, hanem a hozzáértő emberek.- Olyannak ismertelek meg, aki nem fogadja el a hamis és természetellenes viselkedési formákat. Irritálnak a pózok, a mesterkéltség, a szerepjátszás, és ezt azonnal jelzed is az illető felé. Voltak ebből konfliktusaid?- Voltak, de ezek a konfliktusok csak megerősítették ezt a tulajdonságomat. Egy nagyon jó irodalomtanárom mondta: „Édes fiam, egy regénynek az első mondatából kiderül, hogy érdemes végigolvasni vagy sem”. Ugyanígy vagyok én az emberekkel, a művészettel, és az egész világgal is. ssS 7
