Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. július / 7. szám
heti háromszori, délutáni összejövetelekre. Olyankor közösen tévét néznek, biliárdoznak, kártyáznak, sakkoznak, beszélgetnek, persze mindezt alkohol nélkül. Néha meghívnak más klubot rexversenyre, vagy moziba mennek és gyakoriak a szalonnasütéssel egybekötött bakancstúrák a közeli hegyekbe. Megtartják a nagy ünnepeket, nők és anyák napját, karácsonyt, hús vétót, amikor eljönnek a családtagok, barátok is, alig lehet elférni a kis szobában. Nekem, kívülállónak, jól hangzanak ezek a programok, összetartó, családias közösséget sejtetnek, de Jancskár Lajos szerint: „A klub ma már csak vegetál. Régebben 100-150-en is összejöttünk, de ma már nincs „utánpótlás”. A kórházak nem küldenek ide embereket, azt mondják, elmaradottak vagyunk, idősek, szegények. Fiataloknak ez nem jó hely. De azoknak, akik meg idejárnak, szükségük van erre. Fontos nekik a hely, ahol magukhoz hasonlókkal találkozhatnak.” A 15 klubtagból ma már senki sem iszik - mondja Huber János. A „látogatóik” között vannak még visszaesők, akik aztán vagy visszakerülnek egy időre a kórházba, vagy („fejmosás és rábeszélés után”) egy időre megint ellen tudnak állni a kísértésnek. Pedig nekik „duplán” kell vigyázni magukra: hajléktalanok, az Üdvhadsereg szállásán laknak, ahonnan a szigorú szabályok alapján, az italozás miatt könnyen újra utcára kerülhetnek. A klubszoba melletti helyiségben egyébként hetente kétszer rendel dr. Antos Erika, akihez klubtag, nem klubtag egyaránt fordulhat alkoholhoz nem kapcsolódó problémákkal is. De hát kit nevezhetünk alkoholistának? - kérdezem. „Azt, aki függőségbe kerül az alkoholtól!” - válaszolja Huber János és Jancskár Lajos egyöntetűen. - „Aki néha leissza magát, aztán másnap fogja a fejét és jajgat, az nem alkoholista. Alkoholista az, aki ha nincs benne a kellő mennyiség, nem érzi magát embernek. Iszik ha bánata van, iszik ha öröme van, igazán nincs is rá oka, egyszerűen csak iszik, az ivás kedvéért. Sokszor már nem is esik jól, de az ember megissza, mert a fene megeszi utána.” Jól ismerik ezt az érzést mindketten. „Nem kell azt szégyellni, ha valaki alkoholista volt” - mondja a klubvezető. - „Az a fontos, hogy bírja abbahagyni! Nem könnyű, az már biztos! És utána is még évekig küzd az ember magával. Én az elvonó után még sokáig és gyakran álmodtam azt, hogy iszok. De ha már egyszer túl van rajta valaki, akkor többé egy pohárral se, mert ha csak egy kortyot is iszik, már kívánja a többit!” A klub egyébként nyitott, bárkit szívesen látnak klubnapjaikon, egy feltétellel: tartsa be az alapszabályt, vagyis ne igyon alkoholt. RJ. társalgóban néhányan tévét néznek, beszélgetnek, egy asszonyka kávét főz. A fal mellett, viaszosvászonnal letakart asztalokon az „önkiszolgáló büfé” választéka: különböző ízű szörpök, üdítők. Sör, bor, rövidital sehol. Nem is lehetne, hiszen az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság Központi Klubjában vagyunk. Jancskár Lajos, aki korábban majdnem tíz évig vezette a klubot, hatalmas piros könyvet tesz elém. Történelemkönyvet a klub életének 25 évéről, az ő akkurátus kézírásával, fényképekkel illusztrálva.- Ennek a klubnak múltja van! - mondja. - Jó közösség és nagy élet volt itt. Sokat voltunk együtt, rengeteget utaztunk. Gondoltunk egyet és a klub költségén elutaztunk Erdélybe vagy Lengyelországba, vagy a Feketetengerhez. Akkor még nem volt ilyen nagy gond a pénz. Nézem a fotókat: vidám arcok, jókedvű társaság. Balatoni nyaralások, börzsönyi túrák, külföldi barangolások, házi mulatságok pillanatai. Aztán, egy másik oldalon újabb fotó, alatta: „Jani bácsi utoljára a klubban”.- Már senki nincs itt abból az időből, csak én - sóhajt szomorúan Jancskár Lajos. - Meghaltak, elköltöztek meg elmaradoztak. De ebben a könyvben minden és mindenki benne van. Sokáig vezettem. Most már átadtam az utódomnak. A klub - tájékoztat az utód, Huber János klubvezető -, 25 éve elsőként alakult Budapesten, dr. Bonta Mihály és dr. Koczkás Ottó segédletével. Akkor még nem itt a Haller utcában, s nem is ebben a kerületben működtek. Tizenkilenc évvel ezelőtt költöztek ide. Korábban a tanács, most pedig a kerületi önkormányzat támogatja, jobban mondva tartja fenn a klubot, amit ezúton is szeretnénk megköszönni - mondja Huber János. - „Hiszen ez teszi lehetővé programjainkat, nagyobb utazásainkat. Most is az önkormányzat anyagi segítségét kérjük egy közös velencei kirándulás megvalósításához.” Megtudom azt is, hogy tagjaikat a kórházakban kezelés alatt álló alkohol- betegek közül szervezik, több-kevesebb sikerrel. Fiatalok nemigen vannak, a jelenlegi 15 tagból majd mindenki leszázalékolt vagy nyugdíjas. Akadnak rendszeres látogatóik is, akik ugyan nem klubtagok, de eljárnak a „Egy pohárral se, mert...” 11
