Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. május / 5. szám
Herceg Árpád: ^ [fagm * (Részlet) Apa hajnali ötkor szállt le a vonatról. Soha senki nem tudta megmondani, melyik szerelvény hozta s mely irányból, mert rengeteg munkásjárat érkezett a Ferencvárosi pályaudvarra az idő tájt, de napokkal később, amikor az emberek emlékezetében még bízni lehetett, s saját múltjukat sem gondolták még másképp, néhányan úgy vélték, bizony, volt valami különös abban a napban. Persze, azért nem kell bedőlni mindennek, mert az emberek jó része hajlamos hozzáemlékezni a dolgokhoz egyet és mást, olyat, ami nem történt meg, sem ideát, sem odaát; és természetesen a pályaudvaron sem történhetett meg, objektíve nem. Néhányan, beavatottak, tudtuk s tudjuk, hogy valójában mi forgott kockán ezen a napon, ám erről soha nem fogunk beszélni, mert nekünk e kérdésben csöndre állt be a szánk, s csupán a tevékenységre hagyatkozunk, beszéljen az helyettünk. Egy biztos azért: hittük és hisszük, legalábbis szeretnénk hinni, hogy valami megváltozott azután, hogy apa a környékre érkezett S mindemellett tudjuk azt is, hogy apa mindvégig az maradt, aki volt érkezése pillanatában. Idegen. Nos, hát amikor a vonat átdöcögött az összekötő vasúti hídon, és nem sokkal később apa leszállt: elkezdődött a nap. Azt elmondhatjuk: külső jegyei alapján ítélve közönséges volt ez. Az emberek többsége nem is gondolt arra, hogy vajon hétfő van-e vagy kedd, avagy szerda, csütörtök, péntek. A gyárigazgató, a tanár s tanárnő, a polgármester, az esztergályos, a lassan eltömődő koszorúeres köszörűs - mindenki ugyanúgy kávézott ezen a hajnalon, - reggelen, ahogyan korábban szokott. Ki-ki elfogyasztotta az üvegecs- ke diannát, avagy, ha megtalálta, a felesége által elrejtett házipálinkát, kinek mire volt ízlése, tehetsége ezen a hajnalon; az ébredés pillanatától egy rövidke ideig nem volt harag az emberek szívében; még senki sem gondolt összeszorult gyomorral arra, hogy megint csak kezdete van a napnak és nem vége. Apa mellényzsebében picike laposüveg domborodott illő diszkrécióval, a szőke, barna, fekete hajszálak társaságában. Ezsaiás Mihály villanyszerelő, aki Kiskundorozsmán látta meg a napvilágot egy emberöltővel korábban, az Alkotmány utca nyolcban még ágyban fekve gyújtotta meg cigarettáját, és szippantotta mellre az első reggeli dózist, aztán kiment a fürdőszobába, hogy ne hallja a család, ahogy kínlódva-öklendezve fölköhögi a kátrányt, és megint és megint a mosdókagylóba köpködi a vékonyan csordogáló csapvíz alá, mert úgy hitte, hogy ez kisebb zajjal jár, mint a vécé zuhogva alácsobogó öbliítővize. Ezsaiás Mihály családja erről másképp vélekedett, de a hosszú évek során közös erővel és akarattal sem tudták leszoktatni az imádott családfőt a szervezet ezen idegborzoló bejáratásától, és más egyébről sémi. Újvári Klára kisleány a szomszédban fölriadt a köhögésre. A félig lehúzott roló elegendő fényt szűrt és engedett be az utcáról ahhoz, hogy a kisleány körvonalairól fölismerje a tárgyakat, igen, ez valóban az ő szobája. És addig nézi a hatalmas kristályvázát a szekrény tetején, amíg a váza meglódul, hogy nagy robajjal a padlóra csattanjon. A kisleány már hallani véli a csattanást s látni a csillogó szilánkokat, s rövid sikoly röppen ki szájából. A váza a helyén maradt. A gyér fény, a csalóka képzelet megint játszott a kisleánnyal, mint már annyiszor azokon a hajnalokon, amikor felriadt Ézsaiás Mihály köhögésére. Gáspár József autóbuszvezető, patonai besenyők sarja, és éveinek száma szerint kortársa annak, akinek szemei végigpásztázzák őt buszostul, emberestül, Gáspár József ma is káromkodva ült a hetes járat volánja mögé: a húsz- nulla-nullás Ikarust megint nem tankolta föl a fagybrigád. A járatindító garázsmester a kapunál jóindulatú cinkossággal vetette oda Gáspárnak, hogy nem ártana rávezetni a menetlevélre a menesztés idejét, mert déltájban belső ellenőrzés várható, titokban tartott és meglepetésszerű. Gáspár József megköszönte, de nem tette meg. Kochné Kovács Ilona gépiesen darálta: egyél, Pistike, elkésel, suli után hozz kenyeret, kiflit, tejet is vegyél, meg apádnak cigarettát, tudod, dühös, ha nem talál megbontatlan csomagot az asztalfiókban. Az asszony sebtében kontyba tűzte a haját, szinte oda sem nézett, úgy húzta ki festékkel szemöldökét, majd szépívű szája vonalát. Harmincötéves lesz maholnap, még adhatna magára, de már nagyon régen nem gondol azzal, hogyan öltözködjék, s már nem jut eszébe, hogy kibontott hajjal sokkal előnyösebben mutatna. Madaras István rendőrfőhadnagy homlokon csókolta alvó feleségét, tetőtől talpig végigmérte magát a toalett-tükörben. Makulátlan volt, ahogyan mindig, hiába, kevés asszony tud úgy pantallót vasalni, ahogy az ő Arankája, egyáltalán, kevés embernek van olyan gondos kis felesége, mint a meleg dunna alatt doromboló Aranka. A főhadnagy kívülről bezárta az ajtót, bekukkantott a postaládába, és kimért léptekkel elindult, hogy elérje az első hetes járatot. Simon Géza újságárus szortírozván a napi- és hetilapokat, folyóiratokat a stand pultján, megtömte első pipáját, természetes mozdulattal söpörte be a hajnali filléreket, amiket apa hagyott az újsághalmazon. Negyed hat volt. Apát nem várta senki. Ezt mi nem csupán föltételezzük, hanem valós információk birtokában s az emberiséggel szembeni felelősségünk tudatában kijelenthetjük. Hogyan is várta volna bárki, amikor ő egyrészt ezen a vidéken még soha életében nem járt, és innen sem tévedt arrafelé soha senki, amerre ő korábbi életében széltében-hosszában kalandozott. Másrészt akkor se várta volna senki, ha netán van valakije ebben a városban, s ha netán előre jelezte volna érkezését. Ezt a momentumot azonban ne firtassuk, még ha tudunk is valamit a családi tűzfészkek természetrajzát illetően, és hiába firtatná bárki is, mi hűek maradnánk igazi valónkhoz. Az viszont segíthet eligazodni, a bő forrásként felbugyogó dolgok, mellébeszélések rengetegében, hogy csakhamar negyed hat lett, miután apa leszállt a pályaudvarra érkező első vonatról. Negyed hat után pár perccel leült a galambszaros padra az állomás előtti téren. Innét indultak a helyi járatok. Tekintetét nem kerülhette el s nem is kerülte el egyetlen apró mozzanat sem. Megfigyelte, hogy Madaras István oly pedáns és öntudatos mozdulattal szállt fel a húsz-nulla-nullás Ikarusra, ahogyan csak a kormányőrség állományába tartozó emberek tudnak lépni lépcsőről lépcsőre. Madaras István 12
