Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. május / 5. szám
azonban apró termetű volt, így kormányén tartásában volt valami, ami derűre is adhatott okot. Madaras Istvánban van valami más is, állapította meg apa. Mert Madaras István tud valamit, valami olyat, amit rajta kívül senki más, és nemcsak képessége van meg hozzá, hanem töretlen akaratereje is, hogy éljen e tudással, s ennek az akaraterőnek majd csak első és egyben utolsó szívinfarktusa fog véget vetni, negyvenkilenc éves korában. Apa ezen a dolgon nem szomorodott el jobban, mint ahogy illik, hisz még érzéseiben sem kívánt tolakodó lenni. Ám az elkövetkezendő huszonhárom évben, a feladat végrehajtása közben a két emberi pálya, amelyen ők következetesen haladnak majd, nagyon-nagyon távol esik egymástól. Harmincöt éves lesz maholnap, még adhatna magára, gondolta apa, mikor Kochné Kovács Ilona belibbent a húsz- nulla-nullás Ikarus első ajtaján. Az asszony rámosolygott Gáspár Józsefre, és a besenyő Gáspár a férfi elégedettségével nyugtázta a mosolyt és a melegbarna szempár villanását. Apa megbizsergett kissé, mert az őszinteségnek azt a pillanatát sikerült megragadnia, amellyel ő személy szerint ezideig fájdalmasan ritkán találkozott. Aztán boldogság öntötte el lelkét, mert megérezte, hogy Gáspár József nemcsak az asszonyi szíveket uralja, hanem járművét is. Apa látta, íogy Gáspár József türelmesen várja ki, amíg Ézsaiás Mihály villanyszerelő is felkapaszkodik a zsúfolt autóbuszra. A hetes elindult. Apa a pádon ülve, kiolvasta a napilapokat. Ezekben az órákban kezdte meg kongresszusát egy szakadár szakszervezet, megint meggyilkoltak egy államügyészt, ki kormánykörökben vélte felfedezni bizonyos lombok gyökereit, s valami őrült eszme jegyében kivégeztek ötven gyanús személyt, erejük teljében lévő férfiakat és éppen csak bimbózó lányokat, meghalt a nagykövet is, ahogy élt, a gazdasági fejlődés pedig, ha nem is töretlen, de tendál. A köztisztasági vállalat felkészült a télre. Azám, venni kellene egy télikabátot, gondolta apa, hiszen nem átutazóba jöttem én ide, és egy esőkabátot, ha majd megnyílnak az ég csatornái. És lelki szemei előtt leperegtek az elkövetkezendő órák, napok és évek, évtizedek, de mondhatjuk: századok és ezredek eseményei. Kochné Kovács Ilona üzletében most, rögtön nyitás után megvásárolja a szükséges ruhadaradokat, és eztán is nála fog vásá- -olni, ha szüksége lesz nadrágra, ingre, zoknira, meg ami Kell egy közönséges embernek manapság. Az Alkotmány utca nyolcban Ézsaiás Mihályéktól bérbe veszi azt a picike, ám a jövőben oly kellemetessé váló szobát, amelyikre ki tudja, már mióta vágyott. Meglehet, hogy még ma, de holnap mindenképpen abbahagyja a dohányzást, hogy a szobája szomszédságában szendergő Újvári Klára kisleányt legalább ő ne zavarja fel hajnalonként eszeveszett köhögésével. Déltájban felkeresi Madaras Istvánt, átnyújtja neki a bejelentőlapot és igazolványát, az utolsók egyikeként, mert holnaptól megváltozik a bejelentkezési törvény, és Madaras Istvánt is elvezénylik a hivatali székből, s bizonyos figyelő- szolgálat építőanyaga lesz. Apa Madaras Istvántól való tá- voztában, már mint komoly albérlő, nyakába veszi a várost, hogy munkát keressen. Nem kell majd sokat bolyongania, a járatindító garázsmester segedelmével csakhamar a fagybrigád tagja lesz, és örömmel tankolja fel éjszakánként a húsz- nulla-nullást, hogy a besenyő Gáspárnak ne kelljen többé bosszúsan káromkodnia. * (A szerző regénye a Ferencvárosi Önkormányzat ösztöndíj-támogatásával készült.) Átkozott pálya, átkozott remények! Százszor elátkoztam már szakmámat, az újságírást. Ha kevésbé lennék szemérmes, hivatást mondanék. Lehet, hogy a megszállottság a helyes kifejezés. A feltétlen hit a leírt és kinyomtatott szavakban. Pedig mennyit érnek? Jobb nem lett a világ általuk, legfeljebb kicsit más. És mégis: újra és újra megkísértenek a csalfa remények. Mint legutóbb az erdőlakóról szóló riportomban. Hittem, hogy lesznek, akik megmozdulnak. Akkor is, ha nem kiáltok segítségért a hajléktalanok nevében, ha nem festem le tragikus színekkel helyzetüket, csupán szikár tényeket közlök arról, hogyan élnek közöttünk embertársaink. Majd az írott szó segít - gondoltam, lesznek akik egy tál meleg ételen kívül tartósabb megoldást kínálnak számukra. Tévedtem. Senki sem kopogtatott a szerkesztőség ajtaján, még csak nem is telefonált. Sorsukat közönnyel vették tudomásul. A közönynek ára van. J. Imre meghalt. Véglegesen föladta. A hír nem hagy nyugodni. Vigasztalnak, hogy az „öreg” maga sem akart élni. Úgy, ahogy élt, bizonyára nem. De ki tudja, hogy megfürdetve, egy tiszta kórházi ágyon, melegben, gondoskodásban, jóllakva is így gondolkodott volna? Ha akkör cikkírás helyett (vagy mellett) kihívom a mentőket, orvost kerítek, meglátogatom, így látta volna-e a világot? Szinte biztos vagyok benne, hogy ma szépeket álmodna. Újra otthon lenne, a családi házban. Legalább álmaiban. De már nincsenek álmai. A tavasz, amiben bízott, késlekedett. Nem tudta kivárni. Nejlonnal fedett vackán érte utol a halál. Fölötte a fák épp elkezdtek rügyezni. A sétálók nem is sejtik, hogy a fa tövében egy ember nyughelye. Egyhamar nem megyek arra. Csak szitkozódom: átkozott pálya, átkozott remények! Felmentést nem adhatok magamnak. Önök kitől kapnak? Kékesi Katalin 13
