Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. február / 2. szám
„ Könyöradomány nem kell. AZ ERDŐLAKÓK MÉLTÓSÁGA A kerület peremén elszórtan erdőfoltok sötét lenek. Télvíz idején kimutatják fekélyeiket, amiket nyaranta jótékony zöld lomb rejt. Szeméthalmok itt és ott, kibelezett háztartási gépektől, műanyag flakonoktól, törött bútoroktól, rongyoktól tarkáilik a fák, bokrok alja. Civilizációnk civilizálatlanul szétszórt hulladéka. És kirostált emberek. A fák között szinte észrevétlen alkalmi szálláshelyek, gallyakkal fedett vagy csupasz nejlonnal takart éjszakai menedékek. Előttünk a dilemma: írjunk-e lakóikról, közöljük-e fotóikat? Ma békében élnek az arra sétálókkal, az ismerős rendőr rájuk néz, megvannak-e még, majd barátságosan elköszön. Dehát jönnek arra másfajta sétálók és cserélődhetnek a rendőrök is. Vannak, lesznek róluk otrombább tapasztalataik. Reményeink szerint nem ezen írás nyomán. Mert végül is sorsuk nyomtatásba kívánkozik. Embertársaink. Részesei, elszenvedői mindannak, ami velünk történik. Közös krónikánk szereplői. A szerepek pedig cserélődhetnek. Itt mindennek megvan a helye” Aki nem adja meg magát Halvány füstszalag jelzi, hogy a táborhelyen épp otthon vannak. Kűzeledtünkre két kutyakölyök kezd ugatni. Magas, inas férfi a házigazda, szemügyre vesz minket, aztán magához inti a kutyákat, tiszta dzsekit terít a fotelra és hellyel kínál. Hűvös szél fúj, de innen nincs mit felkapjon. Itt mindennek megvan a helye. Amott visszaváltható pezsgősüvegek, emitt gyerekruhahalom. - Most kaptuk egy nénitől, aki erre szokta sétáltatni a kutyáját. Kivisszük a piacra, ez is hoz pénzt a házhoz. A társam most épp nincs itthon. Az az ő alvóhelye - mutat az egyik vacokra - ez meg itt az enyém. Ha jól betakarózunk és hál'lstennek van mivel, na meg kitart még ez a lágy idő, akkor nem fázunk. Hadarva beszél, restellj, hogy a tüzeléstől kormos a keze. Meg bántja is cudarul, hogy az éjszaka az ismeretlen rendőrök nem úgy beszéltek vele, ahogy azt megszokta. Becsületesen él, elvárja, hogy becsületes hangon szóljanak hozzá, ha már ilyen helyzetbe került. A története szokványosnak mondható. Szabolcs-Szatmártoól jött föl dolgozni egy építőipari szakcsoportba, ami megszűnt, s vele odalett a munkásszálló is. Elszegődött egy szimering-gyűrűket gyártó vállalkozáshoz, napi tizenkét órákat állt a kemence mellett. A nyári hőségben már nem bírta tovább visszeres lábaival, otthagyta. Utána nem talált munkát. - Azért egész szépen megélünk - bíztatja magát máma is leltünk két fürdőkádat, elvittük egy vasöntőhöz, aki öt forintért beveszi kilóját. Nemrég leltünk harminc-harmincöt kiló kidobott kábelt, azokról leégettük a műanyagot, a fémért kaptunk háromezernyolcszáz forintot. Nekünk nincs vaj a fejünkön, nem nyúlunk ahhoz, ami a másé. Csakhát úgy látszik, nekünk nincsen törvényünk... Mondták, hogy el tudom rendezni a munkanélküli segélyt, meg egyszeri segélyt is kaphatok, csak szerezzem vissza a munkakönyvemet. Hát itt van, bár azt mondják, már nem kell. De hogy is mondjam önnek, hogy meg tessék érteni, nem akarunk mi a máséból élni. Könyöradomány nem kell. Szállást is mondtak, hogy van a Men- hely Alapítványnál, de fél napokat kéne sorbaállni, aztán vagy van üresedés vagy nem. Kinek van erre ideje? Mi már reggel négykor vadászunk, ahogy mi nevezzük a kukázást, utána a piacon árulunk, ami éppen van. A kutyáknak rendszeresen hoznak enni, a múltkor a kisebbik megfázott, még gyógyszert is adtak. Hétfő, szerda, pénteken a Dózsa György utcánál ingyen osztanak fürdőjegyet, elmegyen az ember, lefürdik, átöltözik valami rendesebb, tisztább cuccba, amit kapunk vagy találunk, ezzel elmegy a nap. Utána megfőzünk és vége. De ez kell, hogy olyan emberformánk maradjon. Tessék elhinni, hogy mitőlünk a többi csöves még úgy három-négy lépcsőfokkal lejjebb van. Párszáz forintunk mindig akad. Megvettem a lottót, totót is, amíg él az ember remél. ígértek munkát is. Nem az az életcélom, hogy itt éljem le ami hátravan. Harminc évesen nem adhatom fel. Idősebbnek néztem. Ahogy előveszi a családi képet, rajta a felesége, kislánya, még szinte kölyökarca van. Azóta megkeményedtek a vonásai. A válással hatalmas kertet, összkomfortos házat hagyott ott. Magát hibáztatja, hogy mindez odalett. A kétezer forintos gyerektartást változatlanul küldi, de haza nem megy. Mintha csak vezekelne. A tartásából azonban nem enged. Talán furcsa olvasni, méltóság árad belőle. Megszelídült, de alázatos nem lett. Aki föladta Néhány méterrel odébb egy faágakkal kitámasztott nejlon alatt öregember, fejére húzott foszlott paplannal. A fiatalember csak Piszkos Frednek hívja, szabadkozik, hogy a szakálla miatt adták neki a csúfnevet. Rejtő Jenő figurájának egyéb külsődleges jellemzői is illenek rá, csak a legfőbb tulajdonsága nem, hogy mindenáron ki akarjon fogni a sorson. Ez az ember nyilvánvalóan feladta a küzdelmet. Nemrég beteg volt, a társak tüdőgyulladásra gyanakodtak, segítették, ahogy tudták. De orvoshoz nem ment. Sátrában gubbaszt, látható, hogy gyenge még. A veséjére panaszkodik, szerinte az rendetlenkedik. Ötvenöt éves, de legalább hetvennek látszik. Csak világítóan kék szemeiből sugárzik élet, szavait alig hallani.- Szüleim parasztok voltak, én tehenésznek dolgoztam. Rossznak sikerült a házasságom, válás után ide kerültem a Budapesti Söripari Vállalathoz. Volt a szállón egy olyan szobatársam, aki mindig verekedett, ha ivott. Én nem iszok. Otthagytam. Átkerültem a vegyiparba, ott se volt maradásom. Elmentem a bábádi Állami Gaz8
