Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. május / 5. szám
„Fővárosi Tisztiorvosi Szolgálat Ebrendészeti Telep” hirdeti zománcozott felirat az illatos út 23-ban. Ebrendészet, - szörnyű szó - mintha volna mit rendezni szerencsétlen kóbor kutyákon. Hacsak nem a sorsukat. Talán inkább a kétlábúak lelkiismeretét kéne rendezni. Csakhogy ezt nem lehet egykönnyen, marad az ebrendészet. A hűség holtig tart A kutya könnyen hozzászokott az emberi közösséghez, a falka törvényei jól illeszkedtek a hordákban élő ősember közösségi szokásaihoz. A mai kutyafajták nagyrésze az utóbbi kétszáz évben jött létre, az ember tenyésztési hóbortjainak köszönhetően. Napjaink ebei már régen elvesztették képességüket, hogy akár falkában, akár magányosan vadon éljenek. Szeretetre, gondoskodásra vágyó kiszolgáltatott lények, bármilyen áldozat meghozatalára készek gazdáikért, őket nem befolyásolja, hogy csúnyák, okosak vagy buták, kedvesek vagy kiállhatatla- nok, szegények vagy gazdagok vagyunk. Fontos csak annyi, hűségüket elfogadjuk. Az Illatos úti kutyák nem kellenek senkinek. A Főváros utcáiról, tereiről szedték össze őket a gyepmesterek, néhányukat gazdájuk adta le, mint egy megunt tárgyat. Alomnyi fekete „gombolyag” pedig itt született a telepen, számukra a világmindenség a kétnégyzet méteres ketrec. Az ebrendészet lakóinak egyetlen reménye, hogy időnként megjelenik egy-egy kétlábú örökbe fogadni - a holtig tartó hűséget. Akit még nem bálványozott soha csaholó szőrpamacs, aki még nem látott kutyát hazatérő gazdájának örülni, akit még nem néztek az isteni tiszteletet tükröző meleg, barna szemek, talán nem is tudja, mit érezhetnek az ebrendészeti árvák. Kleer László A telep bejáratát magas zöld kapu őrzi, ki-bejárni csak a kétlábúaknak adatik meg. A betonhátú udvar üres, mindössze egy ónémet juhászkutya forog kör- be-körbe dróthálós „otthonában”. Fejére az ereszről eső csepeg, lefolyik a hátára, csatakos bundájára. Hangárszerű épületből szűnni nem akaró vad kutyaugatás hallatszik, a ketrecekbe zárt házőrzők naphosszat csaholnak, vagy beszélgetnek - ki tudja? Néhányan közülük közömbösen fekszenek, szomorú szemükkel kísérik a látogatót, majd ábrándokba merülnek, talán melegszívű gazdiról, egy rács nélküli világról, udvarlásról, szép alomról, bukdácsoló köly- kökről álmodnak. Sorsuk értelme és végzete az ember. Az ember, aki tízezer évekkel ezelőtt háziasította a farkasivadékot, hogy segítséget kapjon a vadászatban, védelmet szerezzen a vadállatok ellen és jelzést, ha ellenség közelít a barlanghoz. A barlangi élet nem állt távol a Ca- nis familiárishoz (házi kutya), ugyanis fajtörténeti elődje a Myacis, barlanglakó volt. Ennek köszönhető, hogy könnyen lesz szobatiszta, a barlanglakó állatokban rendre kialakul otthonuk tisztántartásának ösztöne.
