Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. július / 7. szám
Herceg Árpád: „Merre megy?” - kérdezi a garázsmester és lenyomja a blokkolóóra karját. „Még nem tudom”, feleli apa; „mit gondol, lesz eső?” „Lóg a lába”, mondja a garázsmester; „nem inna egy jó kis sört?” Azám, gondolja apa és bólint; az- ám, hogy milyen régen is ittam sört. „Maga új ember itt”, mondja a garázs- mester; „hallom, nemrég jött a városba; azelőtt is voltak itt ismerősei?” „Nem voltak,” feleli apa; „de most már van néhány emberem.” „A meló?” - kérdezi a garázsmester. „Szeretem csinálni”, mondja lépteit a másikéhoz igazítva. „És utána, a meló után? mit szokott csinálni?” „Mit is?” - kérdezi apa. „Tegnap például, nos, tegnap alapítottam egy köztársaságot.” „Köztársaságot?” - kapja fel fejét a garázsmester, és történelmien gyanakvó pillantást vet az emberre. „Igen”, mondja apa; „mégpedig független és antimili- tarista köztársaságot.” „Affene! Mi a jó abban?” - érdeklődik a garázsmester, és történelmi pillantását újfent megerősíti. „Leginkább az benne a jó, hogy minden tőlem függ, mert én olyan vagyok, hogy például gátlás nélkül engedem magamnak elmondani a saját véleményemet, sőt, kifejthetetem valamennyi ellenérvemet anélkül, hogy türelmetlenül közbeszólnék, ami bizonyos pallérozatlansá- gom miatt van, viszont szorongás nélkül végig is hallgatom magam; de ha úgy gondolom, kategorikusan elhatárolhatom magamat magamtól; és tudja mit? emiatt egyetlen csepp harag nem marad a szívemben.” „Fura ember maga” - mondja a garázsmester; „de látom ahogy dolgozik.” „Megfordultam már néhány helyen és volt néhány jó mesterem,” dörmögi apa, és ebben a pillanatban meghallotta a mandolint. „Menjünk be ide?” És bementek a vendéglőbe. „Csak a mandolin miatt”, mondja apa. „Helló!” - kiáltja a pincér a garázsmestemek és már hozza is a söröket. „A barátom lesz”, - szól a garázsmester, és apára mutat; „most jött a céghez.” „Schmidt János”, mondja a pincér és a kezét nyújtja; „escéháemi- dété; az apámtól örököltem.” Apa is megmondja a nevét és visszaszorít; „hogyan csinálja, hogy a sör is megvan és a habja is?”, kérdezi. „Becsületbeli ügy”, mondja a pincér: „Egészségetekre; úgye, nem haragszik, hogy föltegezem magát?” „Hát persze, ez csak ter- * mészetes és köszönöm, csak nyugodtan” nevet apa, és vele sír a mandolin. „Egészségünkre” - mondja a garázs- mester; „a jóisten éltessen bennünket, de ne túl sokáig, mert abból baj lesz”. Keserű ember, villan át apán, ez talán már a halálra is elszánta magát. De az a fajta, aki még a jég hátán is megél, és inkább ott, mintsem valaha beadja a derekát; kemény, konok ember; így külsőre nem látszik rajta, de belül állandóan dolgozik, gyúródik, őrli a gondolat, és ezt nem tudja meg soha senki, el nem mondaná, soha senkinek el nem kotyogná, mi bántja, minek örül és mitől szenved éppen abban a pillanatban, azokban a napokban, hetekben, hónapokban. De ez figyel, nem úgy mint én, aki mostanság vetődtem csak erre, tele bizalommal és bizakodással és reménységgel, és lám, rövid idő alatt is találtam magamnak néhány embert. Ez az ember, itt szemben velem gyanakvóan figyel, bizalmatlanul, sokat kapott már életében, talán éppen akkor, amikor simogatás kellett volna neki, kézfogás, barátok. És belül most is sír, mint ez a zene itt. „Egészségünkre” - mondja apa és összekoccantják a korsókat; „látom, nem sokat ad a szokásra!” „Melyikre?”- kérdezi a garázsmester., Jlyenkor mindig azt mondják, hogy nem illik vagy nem szokás sörrel koccintani; gondolom, nem a mi népünk szabálya, mert mi borivók voltunk világéletünkben: az öregek, legalábbis azt mondják; egészségünkre!” „Igaza van” - mondja a garázsmester, és szemét az ajtó felé villantja, végigméri a belépőt. De nem is végigméri, hanem inkább megméri; a belépő tehát megmérettetett, megítéltetett és elfogadtatott. Úgy látszik. „Eddig minden szem- villanását tudtam követni”, mondja apa; „tudtam magát követni a kezdetektől fogva. Most nyugodjon meg; megnyugodhat, mert bennem bízhat. Nem ez az ember fogja összetörni a mandolint. Az az ember, aki össze fogja törni, az még csak útban van errefelé”. „De útban van; és előbb-utóbb ideér; előbb- utóbb megjön az az ember is és vodkát fog inni, sok-sok vodkát” - mondja apa; „de most ne gondoljon a mandolinra.” Elég, ha én gondolok rá, gondolja apa. .Jgyünk még egy sört”, ajánlja a garázsmester. Apa szabadkozik: „van egy meghívásom a TILOS AZ Ába”. „Az meg mi?” - kérdezi a garázsmester. „Ott van elásva Énoch könyve.” „Az meg mi? hallottam már felőle,” mondja a garázsmester; „meg persze a nők is, nem?!”; teszi hozzá; „Most mire gondol?” - ,JJol a szádról a festék”; mondja apa most nem a garázsmestemek, és nem magának; „hol a szádról a festék, kékre csípik az esték, a fákon piros láz van... Nem emlékszem pontosan” mondja apa. „Folytassa, ha tudja. Emlékezni csak tud?” mondja a garázsmester. „Most már csak emlékezni tudok”, mondja apa. „Mindegy, hogy rég volt vagy nemrég, nem marad semmi emlék; a dér a kökényt megeste, hűvös és öreg az este”, idézi a szöveget apa és nem érzi egy pillanatig, hogy él-e még, vagy most éppen csak emlékezik; ,jó, legyen magának igaza, akkor igyunk még egy sört”. ,.Magának is igaza van”, mondja a garázsmester. „Miben van igazam?” - kérdezi apa. „Rendes gyerek maga”, mondja a garázsmester; „de azért ne bízzon, még bennem se bízzon; higgye el, hogy bennem sem bízhat; dörzsölt egy alak vagyok én, tudom, nagyon-is tudom, mi a dörgés; tudja mit? nekem is alapíthatna egy ilyen köztársaságot; úgy értem, megszövegezhetné az alkotmányt, az én különbejáratú alkotmányomat; szövegezze meg, maga érti. Holnapra meg tudja csinálni?” Nincs olyan, amit ne tudnék megcsinálni, gondolja apa; nincs olyan, hogy ne tudnék segíteni, gondolja, és mielőtt túl hosszúra nyúlna a csönd, megszólal: ,jó! benne lesz minden. Minden ami szép és ami jó. Allesz, vasz gut und tájer,” - mondja, és hozzágondolja: ahogy olvastam valamikor, amikor még olvasni szoktam. És még arra gondol, hogy a mandolin biztosan benne lesz; és benne lesz a mandolinos; talán ő lesz a köztársasági elnök. Még nem tudja senki, de úgy fogják emlegetni, hogy ez az EMBER, ez az a Toldi György. Micsoda név, micsoda ember, gondolja apa, és egy rövid ideig megint világosan látja a jővőt, és hallja, amint azt mondja, azt üzeni a világnak ez a mandolinos ember: „ne sírjatok! majd csinálok magamnak új mandolint góferfából. Ne sírjatok!” És az az ember, aki nemsokára össze fogja tömi a mandolint, már nagyon közel volt. Apa és a garázsmester összedobták a pénzt, fizettek, maguk mögött hagyták a mandolint, maguk mögött hagyták a magányos zokogást. Ennek így kell lennie, gondolta apa , már az utcán, miközben a buszra vártak; aztán felnézett az égre, és azt mondta: „mit gondol, lesz eső? És megnyíltak az ég csatornái, és zuhogott és zuhogott és zuhogott, csurom víz lettem pillanatok alatt, lyukas cipómba befolyt a lé. És szaladtam és szaladtam és szaladtam, ugráltam a tócsákon át; hiába; éreztem, tudtam, nincs menekvés. (A szerző regénye a Ferencvárosi Önkormányzat ösztöndíj-támogatásával készült, és a Kilátó Kiadó gondozásában a közeljövőben megjelenik...) 17 Lesz eső? (Részlet)
