Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. október / 10. szám
-Jó napot, Mr. Bobby - mondtam, amikor beléptem. - Adna egy rumot? Tudja, a szokásosat. Bobby jó ember. Tudja, hogy én csak kommersz rumot iszok, mert nekem csak erre telik, ó megért engem, mert tudja, hogy nekem nagyon nehéz az életem. És 6 megérti a nehéz életű embereket, akárkiről is legyen szó. Ezért nekem, meg a többi munkanélkülinek mindig hozat a postahajóval kommersz rumot. Nagy szó ez, bizony, mert hiszen egészen messziről kell hozatnia.- Köszönöm — mondtam. - Hozzáírná ezt is a tartozásaimhoz? Talán majd holnap... Holnap biztosan megjön a pénzem.- Ugyan - vigasztalt Bobby. - Nem ^Myan sürgős, igazán nem, ha mon- ^lom.- Tudja, csak egy húszasom van.- Maradjon már. Még egyet?- Kösz, Bobby.- Ki ez az ember? - kérdezte Ha- mingway Bobbytól.- Magyar - mondta Bobby. - Szegény magyar. Néha egészen tűrhetőe- ket ír. Nem olvasta a tegnapi lapban? 6 írta azt az érdekes verset.- A tegnapi számban nem volt igazán érdekes vers.- De, de! Tudja, az a késes-agya- ras. Mondja, maga magyar - fordult hozzám Bobby-, mit értsek azon, hogy késes-agyaras emberek figyelték?- Spiclik, Bobby - mondtam. - Rendőrgyerekek.- Már emlékszem - mondta Hemingway. - Azt gondolom, fiatalmber, hogy magának meg kéne próbálkoznia valami szabadszájú prózával. Az jobban állna magának.- Meglehet, uram. Már mások is mondták. Mindenfélét mondtak már nekem.- Aztán miféléket?- Egyszer mondták, hogy jobban írok, mint Dos Passos. Meg, hogy Dos Passos jobb író, mint Fitzgerald, Faulkner pedig jobb, mint Dos Passos és Hemingway együttvéve.- Ismeri maga ezt a Hemingway-t?- Olvastam tőle valamit. Azt mondják, jó vadász.- Amúgy nem ismeri?- Még nem volt szerencsém hozzá. Fényképen láttam. Nagy, pökhendi alak, azt mondják. így külsőre hasonlít magára, ahogy elnézem.- Iszik egy bacardit? Bobby, egy bacardit az ifjú titánnak! És, mondja, miket beszélnek még erről a Hemingről? Valami igazán érdekeset, valami ocsmányat? Na?- Azt mondják, gazdag. Az biztos, hogy nem vágná földhöz, ha kifizetné a tartozásaimat. Megtehetné, bizisten. Nagyot nőne a szememben. Elmegy?- Láthatja.- Kudut lőni?- Kudut? Ugrat engem, Mr. Magyar?- Dehogy. Csak éppen, kudut nem tud lőni, igaz?- Ördöge van. És mit gondol, még mit nem tudok?- írni azért tud.- Maga heccel engem?- Ugyan, Mr. Hemingway! Csak igazán, de igazán jól érzem magam a maga társaságában. Örülök, hogy megismerhetett engem. T.P.A. * * * Hogyan lett nekem telefon-papám? Sokáig azt hittem, hogy a telefont apu találta fel. Ezt a hiedelmemet táplálta az a körülmény, hogy amióta megszülettem, mindig együtt láttam őket: a telefont és a papát. Szüts azt mondta, ez marhaság, asztal is volt mindig a lakásunkban, azt mégsem az én papám találta fel, hanem az övé, aki igenis asztalos. Mire önérzetesen kijelentettem, hogy az én édesapám pedig telefonos! Saját szememmel láttam, amikor rázta, verte, szétszedte, majd összeszerelte a készüléket, mert az süket volt. Mindig féltem, ha egyszer én is megsüketülök, ugyanolyan dühösen fog megrázni apu, mint a telefont. Ez az emlék azért is vésődött belém, mert egy hatalmas házban játszódott le, üvegfalú szobában, ahol aput meglátogattuk. Amikor beléptünk a mamával, éppen akkor nyomogatta a billentyűt, hogy valakivel tudjon beszélni. Miután eredménytelenül kísérletezett, rákvörös arccal csapkodta a telefont. Mama szelíden megjegyezte, hogy törődhetne velünk is, nemcsak azzal az átkozott szerkezettel. Papa persze kiabálni kezdett, hogy neki a telefon munkaeszköz, már fél órája próbálja hívni a világhírű agyagga- lamblövő bajnokot, aki tegnap bérelt egy lakosztályt a Duna-parti szállodában. Ez a beszélgetés később létre is jött, mert a múltkor a papa gyűjteményében megtaláltam azt a cikket, amelynek címe így hangzik: "Meg vagyok elégedve a magyar agyaggalambok minőségével” - nyilatkozik a világbajnok. A papa egyébként nagyon elfoglalt ember, ritkán van odahaza. Állítólag mindig be szokott jönni a szobámba, amikor én már alszom, s ilyenkor szerettei megsimogatja az arcomat. Többször elhatároztam, hogy kivárom ezt a pillanatot, de sajnos hamar álomra csukódik a szemem, kiskoromban sokáig csak a hangját ismertem. A telefonhangját. Nem különböztem más kisgyerektől, idejében tudtam beszélni, papa egyre nagyobb örömet talált benne, hogy felhívjon. Volt azonban egy különös hatása ennek a szokásnak. Ha a kagylót tartottam a kezemben, élénken társalogtam, máskülönben pedig csökönyösen hallgattam. Valami rokon bácsi látogatott meg bennünket, aki édességet hozott, majd szokás szerint kérdezgette: "Mondd csak, Andriska, hány éves vagy, mivel szeretsz játszani, apukád most hol van?" Csak bámultam, de nem válaszoltam neki semmit. Mami ekkor a kezembe nyomott egy üres kerek dobozt, és így biztatott: "Telefonálj a bácsinak!" Csakhogy engem nem lehetett becsapni. Elgurítottam a dobozt, és így szóltam: "Menj le, bácsi, az utcára, és hívjál fel engem a fülkéből." Mami ekkor találta ki, hogy megtakarítja a hosszú utat a vendégségbe érkező bácsiknak, néniknek. Vett egy játéktelefont, és ezzel csábított megszólalásra. "Bújjál el, bácsi, a sarokba, hogy ne lássalak. A papát sem látom, amikor vele beszélek." A papára való hivatkozás rendszerint felbosszantotta a mamát, aki panaszkodni kezdett az idegeneknek, hogy a papa sok dolga mellett igazán vehetné a fáradságot, hogy karjába vegye ezt a gyereket. E mondat kíséretében ő kapott fel, és szorított a melléhez, miközben részvéttel simogatta az arcomat. "Persze, neked csak telefonpapád van..." Az az igazság, hogy kicsi koromban én neveztem el telefonpapának a papát. Egyszer, amikor mami odahozta a járókához a készüléket, felragyogó arccal kiáltozni kezdtem: "Telefon!...Papa”. Nem értettem, miért lett hirtelen könnyes a mami szeme. Vati Erika 11
