Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1944. július / 7. szám
146 Isten útjai — emberek gondolatai. Egyre hangosabb a kérdés körülöttünk: Hogyan engedheti ezt meg Isten? A világban a háború, ínség és halál apokaliptikus lovasai száguldanak. Égő városok fáklyaként világítanak Európa fekete éjszakáiban. Templomok százai mellé mapról-napra újabbak omlanak a porba. Tömegsírok éhes szája mindegyre nyeli a virágzó életeket. A békességes jólét esztendeiben bizony könnyű volt hirdetnünk és vallanunk Isten jóságát és világkormányzó bölcseségét. De végtelenül nehézzé lett ez ma. Holnap talán magunknak kell megáldanunk minden földi kincsünk, otthonaink romjai, szeretteink sírjai felett. Hogyan imádkozzuk majd akkor az első hitágazatot: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában? És Jób szenvedéseiből vájjon hány csapás lesz már elég hozzá, hogy összetörje gyenge hitünket1 Isten ellenségei kárörvendő gúnnyal szegezik a hívő mellének a kérdést: Von Isten, aki ezt megengedi? A szokás-keresztyénség, a naív, Krisztus-nélküli Isten-hitek', az emberi vallásoskodás összetörette- tésének szörnyű, próbás időit éljük. És bizony Isten népére is a legsúlyosabb kísértést jelenti a körülötte felhangzó és a saját leikéből is felszakadó kérdés: Hogyan fér össze a kettő, Isten mindenható jósága a bűn és pokol minden felszabadult erőinek szemünk előtti tombolásával? Igen, hol van Isten mindenhatósága, bölcsesége és szeretete ebben a mai világban? A teodiceai*) kérdésről van szó. Amilyen természetes, hogy ez a kérdés ma kimondva vagy ki nem mondottan ott ég a lelkek mélyén, annyira kevesen vannak, akik látják annak végtelenül emberi, bűnös gyökereit. Mert milyen lelki magatartás áll a teodiceai kérdés felvetése mögött? Jelentkezzék az a legfélénkebben, a kétség vagy bizonytalanság első leghalkabb rezdülésében, vagy harsogjon a vakmerő számonkérés Isten ellen lázadozásában és átokmondásában, benne az ember feljogosítva érzi magát, hogy felelősségre vonja Istent, bírálatot mondjon világkormányzása felett! A természetes, bűnben és Isten-ellenességben született ember lép elő vakmerőén ebben a felelősségrevonásban, triumfálva véli magát odaállíthatni Isten fölé is ítélőbírául. Megdöbbenünk, ha mindezt végiggondoljuk. Az emberi léleknek micsoda bűnös mélységei tátonganak előttünk! Hiszen olyan „természetesek", „érthetőek“ ma az ilyen keserű, kétségeskedő emberi gondolatok Isten útjai felől. Igen, természetesek ezek a gondolatok, természetes ó-emberünkéi, ki nem hajlandó urat elismerni maga fölött, ki értelmével szentségtörő módon bírálja Isten kikutatihatatlao, érinthetetlen rendeléseit. Ez az ó ember pedig ott lapul ugrásra készen a megigazult, hívő szívben is. így a gyülekezetben, Isten népében is feltámadnak a kétségek a megpróbáltatás nehéz idejében. Kínt és gyötrelmet jelentenek néki, ezzel egyik legn’ehezebb terhét a háborús lelkipásztori szolgálatnak. Luther mondása szerint nem akadályozhatja meg az ember, hogy az ég madarai elszánjanak a feje felett; de azt igen, hogy ott fészket rakjanak. Ó-efnbere kínzó kérdéseit nem hallgattathatja el egy hívő sem, amikor a világ és benne Isten népe apokaliptikus szenvedéseire tekint. De attól megmenekülhet, hogy gyarló emberi gondolatok és gondok Isten útjait *) „Theodicea“ a. m. „Isten igazolása“, t. i. Isten cselekedeteinek emberi okoskodással, belátással, érveléssel való „igazolása“.
