Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1944. január / 1. szám
2« amely megtarthat bennünket hazánkban. Fejlesszük tehát ifjúságunkban a keresztyén hiten alapuló erőteljes magyar életet!“ Az Ifjúság Országos. Vezetője kétségtelenül mögötte áll ezeknek a szavaknak, s az egyházaknak alkalmat ad a levente ifjúsággal való foglalkozásra. Az egyházakon a felelősség, hogy ezek az alkalmak ne legyenek a tömegnevelés robotalkalmai. A Református Élet két hét alatt a református áldozatkészség következő példáit tudta felsorakoztatni: Tahiban a vasárnapi iskola központi telepének létesítésére eddig 52.000 pengő értékű telekmegajánlás történt, négyszögöles megajánlások formájában. Gróf Bethlen Béla, Szolnok- Doboka vármegye főispánja, harminc holddal övezett kúriáját a kolozsvári diakonissza intézet rendelkezésére bocsátotta. Nyomorkay Sándorné ungvári asszony 80.000 pengő értékű házát középiskolai leányinternátus céljaira adományozta. Sesztina-Nagybákay Jenő és felesége Csanak Margit, 50 éves házassági évfordulójuk alkalmával hat és fél hold tanyás birtokukat hagyták a debreceni kistemplomi egyházrésznek. Gróf Ráday Gedeonné egész pénzvagyonát, 170.000 pengőt hagyott a Dunamelléki Egyházkerületre. A református Gimnázium társadalmi gyűjtése a gimnázium felavatása óta 350.000 pengőről 440.000 pengőre emelkedett. Ezek az adatok a református egyház nagy belső erejét bizonyítják és példaadásul szolgálnak egyházunk mozgósítására is. „Hírünk a világban“ címmel nagy érdekességű vita folyt a Magyar Nemzet és a Magyar Csillag számaiban a felől, mit tartanak külföldön hazánkról és hazánk fiairól. Balogh József után Illyés Gyula talán szándékoltan erős színekkel rajzolta külföldi hírünket, s gazdag olvasottságából és külföldi tapasztalataiból rendkívül eszméltető gondolatokat közölt, ezek a sorai azonban kétségtelenül túlzások: „A magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz.“ Ez már önmarcangolásnak is sok. Keresztúry Dezső művelt írása után Zolnay Béla tanulmánya történetileg is imponáló adatokat tár fel külföldi hírünkről. A Corvin-könyvtár nemzetközi bibliográfiájától Keyserling véleményéig sok értékes adatot sorakoztat fel a kérdés pozitív válaszául. Szabó Zoltán inkább riportszerű írásában felmutatja a mai külföldön élő magyar munkások nagy szerepét nemzetünk hírének kialakításában, s a középosztályi külföldjáróink után, akik az álmagyarság és hetvenkedő úriság légkörét terjesztették, vallja, hogy ez a dolgozó magyar nemzedék megbecsülést tud szerezni nemzetünknek. Szabó Zoltánnak ez a véleménye két szempontból is tanulságos. Először azért, mivel jónak látja belefújni abba a középosztályt általánosságban vádoló és elítélő kürtbe, amely ma bizonyos körökre olyan jellemző; ez a vád amilyen általános, olyan igazságtalan is. Másodszor azért, mert a középosztályt terheli meg olyan váddal, amely nem is őt illeti. Mindenki tudja t. i., aki külföldön többször járt, hogy annak a bizonyos álmagyarságnak és hetvenkedő uriságnak a látszatát nem a középosztály keltette (hol lett volna erre módja — külföldön!?), hanem a magyarországi zsidóság, különösen annak bizonyos rétegei. Ez kereste fel tömegesen a külföldi fürdőhelyeket, nyaralókat és ártott tolakodó és snobos fellépésével igen sokat a magyarság jóhírnevének. A sokoldalú vitában egy tanulság azonban mindenekfelett kialakult. Külföldi propagandánk sajnálatosan szegényes, a, múltban még helytelen vágányú is volt, s ,a jelenben is inkább felénk beszélő, mint a külföld felé. A karácsonyi könyvpiac a háború ötödik évében imponáló számú kiadvánnyal szolgálja a magyar olvasót. Négyszáz körül van a karácsonyi kiadványok száma. A könyvek egynegyede külföldi, de a néhány klasszikuson kívül főleg angol és más bestsellerek „család-gyarmat-orvosregé- nyei“. A magyar könyvek közé feltolakszik újra a zsidóság, ha nem is zsidó írókkal, de zsidó szellemmel, vagy — legfinomabb megnyilvánulásában — azzal a közismert zsidó entellektüel-sznob érdeklődéssel, mely újabban a zsidó kiadók munkájára annyira jellemző. Valószínűleg ez a sznobság segíti sikerre a kétnyelvű kiadványokat is, melyeknek egyébként örülünk. A Magyar Üt helyesen ír arról, hogy még véletlenül sincs a négyszáz kiadvány közt egyetlen sem a román, szlovák, ruszin, szerb, szlovén, hor- vát, bolgár, lengyel irodalomból. Mintha szomszédok nélkül élnénk. Pedig
