Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Krúdy Gyula: Mesemondó=ház
Mes emondc^ház Irta: Krúdy Gyulai i. Ne mondjátok, hogy mái nincsenek Magyarországon mesemondó-házak, ahol szinte maguktól teremnek a történetek; néha csak úgy, mint a vadszőlők lepik el a filagóriásan, cifrán lécezett házfalat, — máskor észrevétlenebből, mint a mohok a tetőn vagy a gombák a régi pincében. Ugyan azért nem lehet azt mondani, hogy minden véletlenül termett mese érdemes az elmondásra: amelyen fiatalok, öregek, vendégek, komák egyformán épülhetnének. Hiszen éppen az volt a mesemondó-ház legfőbb nevezetessége, hogy minden látogató, hallgató, utánjáró megtalálta benne a magának való mesét. Ilyen Mesemondó-háza volt töbebk között: Biriben Pap Dánielnek, akit vidékünkön igen nevezetes orvosnak, gyó= gyitónak mondanak. Ö magát a „füvek és a füveknél még szegényebb emberek orvosának“ nevezte. (Mielőtt tovább mennénk, meg kell ismételnünk, hogy Biriben lakott, „nőnemű“ községben, mondták a msemond-házba készülődök. Vannak ugyanis községek, amelyek nevének hallatára okvetlenül verekedésre, pipa-szagra, mogorva férfiakra gondol az ember, ahol a lakosság egyebet se tesz, mint évszámra a vándorcirkuszt várja, amelynek erőmüvészét, persze megfelelő jutalom ellenében, földhözteremthesse. Ilyen községek lehetnek például Bököny, Kokad, Pocsoj, Bűd, Tornyospálca, Semjén, Geszteréd, Kenézlő és ki tudná még sorjában elmondani azokat a helyeket, ahol verekedésre van kilátás. Még Kótajban is voltak bajok. De már például Bujon, Álmosdon, Ajakon, Révaranyoson, de leginkább Biriben nem lehetett arra gondolni, hogy ólmosbotokkal várják az utazót.) II. Biriben az eső csörgött, amikor Ulrik ur, felsőtiszamenti úriember szekéren megérkezett: — A „világ” valamennyi doktorát bejártam már, igazán nem lehet azon csodálkozni, hogy egyszer Biribe is elve-’ tődtem, — mondta Ulrik ur már a vadszőlőknek, kakukfüveknek, csalánoknak, amelyek a Mesemondó-házat körülvették. — Ma olyan napom van, hogy kedvem van a hiábavaló járkáláshoz; lehet, hogy mától kezdve egy esztendeig nem állok fel a karosszékemből, ha egyszer hazakerülök. — Herkulesi munka. így kezdődik minden gyógyulás, — felelt most a ház ablakából egy elismerő férfihang. — Tessék beljebb kerülni az esőből. Ulrik ur megmérte magában a hangot, mint mindent, amit hosszú betegségei alatt maga körül észlelt. (Az ilyen mérlegelés is nagy mulatsága lehet az otthoniilő embernek.) A házból hallatszó hang első megítélése szerint olyan férfiúé lehet, aki az 5-ös huszároknál törzsőrmester volt az öreg József főherceg idejében, a katonai szolgálat után hazakerülvén falujába, apjától halálos ágyán meghallotta, hol vannak a családi papirosok elrejtve, de az egykori őrmesternek nem volt kedve továbbra is folytatni a családi porokét, inkább rendbeszedte a régi házat; a kalap alól, de azért még se ellenségesen nézegette a körülötte támadt uj világot, ám mégis zöld kerítést húzott a háza elé. A huszárságnál megtanulta, hogy önállóan intézkedjen a legénység, a század, az iroda, a menázsi dolgaiban, mert az 5-ös tisztek akkoriban vidám életet éltek, inkább agarászattal foglalkoztak. Igaz volt ez, amit Ulrik ur magában gondolt? Hl. A téglával kirakott ambituson, ahol százesztendős vadásztarisznyák lógtak, különféle légyfogók, fehér kőporral, cifra papirossal díszített faládácskák (a sarkokban), légsulymérők és időjóslószerkezetek mutatkoztak: egy fehér ajtóra szegezett táblácska jelentette, hogy itt van az „Iroda’’. Rendszerető emberek, különösen faluhelyen: szerettek ilyen táblácskát kiszegezni az ajtajukra. A dohányszinü ajtófüggönyök mögött tarka-barka, felvidékies szőnyegek mutatkoztak, amelyeket hosszú szekereken hoztak ide a Tiszántúlról. (Két Tiszántúl van. Egyik Szolnoknál, a másik Csapnál, Szatmárnál.) Az iroda olyan berendezésű volt, amilyen bizonyára sok száz, tán ezer is, volt Magyarországon. Tágas szoba közepén négylábúra soványodott régi Íróasztal, oldalvást egy másik asztal, közel a kályhához, amelynél Muraközi vagy Slizinszki nevű öreg negyvennyolcas honvéd ült, báránybőrsapkában, aki a szabadságharc után „bujdo= sott” ide s azóta itt fidibuszokat gyártott. De Pap Dániel kilépett a belső szobából és kézen fogva, az ebédlőbe vezette Ulrik urat esőköpenyegestől, nőiesen terjedelmes esernyőstül, állatorvoséhoz hasonlatos sapkástól, szóval mindenestől fogva. — Hallottam már rólad, — mondta a házigazda. — Hallottam, hogy herkulesi munkára készülődök Meg akarsz gyógyulni a betegségedből, amelybe minden okos ember belenyugodna. Ulrik urat meglepték a „füvek és emberek orvosának” szavai. Annál inkább, mert Pap Dániel megjelenése nem lepte meg. Olyan közömbösnek látszott, mint egy százesztendős vadásztarisznya az ambituson függő tarisznyák közül. De lehetett volna régi diófából is. És lehetett volna még régibb tajtékszivarszipka is, amelyből mindent kiszívtak, ami fehér hab s ifjúság volt a hosszú, szomorú éveken át valamely magányos sarokban a szobában. Hűvös bőrdiványra ültette Ulrik urat, gondolkozva várt, mintha vendégének akarná adni az elsőséget (de Dirik ur már kitanult beteg volt és hallgatott). — Itt? — kérdezte az „orvos” és a beteg szive felé bökött. — Ott is, — felelt Ulrik. — De leginkább mindenütt. — Rossz álmok? — Az álmoskönyv szerint mindig haláleset vagy váratlan betegség a családban. Csak néha: hideg idő. Harminc év előtt meghalt apámat látom abban az ágyban feküdni, ahol én aludtam gyermekkoromban. És az apám álmomban olyannak mutatkozik, mint egy kipöd-’ rött cigányprímás. Rossz szagokat érzek, amilyen rossz szagot álmában érezhet az ember. Fehér, harapós kiskutyát látok a gangon, üres gyufaskatulyával megdobom s holdfény marad a helyén.- - Herkulesi álmok, — felelt a „híres doktor”. Hogyan bírod el őket? — Ordítva. A gazdasszonyom költ fel mindig álmomból.
