Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Krúdy Gyula: Mesemondó=ház
IV. — Elég, — mondta Pap Dániel, miután Ulrik ur is úgy akarta viselni magát, mint minden beteg, hogy órákig mesélgessen a maga betegségéről. — Herkulesi munka volt, hogy eddig bírtad. Mi, szegény emberek, akik a betegségeinket tanuljuk, voltaképpen nagyobb munkát végzünk mindazoknál, akik a régi korban oly könnyen nevezetessé tették magukat. Csak még nem akadt idáig senki, aki egy beteg ember szenvedéseit kellően méltányolja. — Aki feljegyezte volna az utókor számára, — szólt most váratlanul Ulrik ur, — hogy mit gondol magában az a beteg úriember, aki nem mehet ki a házából, a szobájából, a megszokott környezetéből, a bepókosodott gondjaiból, a mindennapi káromkodásaiból, a megunt orvosságaiból, a cselédjei rosszkedvéből, a félóránként jelentkező boldogtalanságaiból, a tilalmasnak mondott pipafüstjeiből, a poharaiból. . . Az „orvos” legyintett és komolyan nézett Ultikra: Hát még az, aki nem mehet ki a ruhásszekrényből, ahová egyszer elzárkózott a világ elől, mert nem akart többé uj nadrágot varratni a hátralevő kis időre, mint például itt a környékünkön, az öreg Zathureczky, aki egyszer összeveszett Huberrel, a debreceni szabómesterrel és megesküdött, hogy többé nem varrat uj ruhát. Mit szenvedhet egy ilyen derék ember,' aki minden fogadalmát megtartotta életében, amikor például szokás szerint megkapja az agarászegylet báli meghívóját, mert azt még a halottaknak is küldik, miután ezer darabot kell belőlük nyomatni Piringernél. — Tisztelem az említett urat, — felelt a beteg, — de egy uj nadrágot nem is vehetek mérlegelés tárgyává annál a kérdésnél, hogy mily herkulesi munkára van szüksége például annak a magamfajta betegnek, aki szerelmes volt egész életében, persze mindig csak egyetlen nőbe, egy ábrándba, egy „abszurdumba”, egy tüneménybe, aki majd általsegiti az élet minden keserűségén, aki elfelejteti vele a káromkodásokat, — és aztán betegen, öregen kinyújtja a kezét az emlitett hölgy-ideál után és nem talál mást, mint mérges gazdasszonyt és még mérgesebb egészségi állapotot, amely keserű szemrehányásokkal illeti minden titokban elfüstölt pipadohányért, félmesszely borért és váratlan dühösködésért. Mi ehhez képest az uj nadrág? V. A íagörcs keménységűvé válott „orvos " még nagyobb egykedvűséggel nézett Ulrik szemébe, mintha bizonyos megelégedéssel venné tudomásul, hogy a tekintetes ur mennyi mindent gondol a maga betegségéről.-- Herkulesi dolgok, — mondta. — De hívjuk elő azt az úriembert, aki mindkettőnknél többet szenvedett az életben. — Slizinszki! — kiáltotta. Az „Iroda”’beli írnok belépett. Mintha valamely álmoskönyvből jött volna, a gondolatait batyuba kötötte, letette valahol egy székre, mellé állította a vándorbotját, csak a sapkáját, báránybőrsapkáját felejtette a fején. Ott őrzött valamit, amitől nem akart megválni. — Slizinszki, — kezde a principális. — Te tudod mindazokat a herkulesi munkákat, amelyekkel a környékbeli úriemberek gyógyitgatják magukat, amikor életunalmat, szivhajt, rossz álmokat, gyomorbajt éreznek. Mondjál egyet-kettőt a tekintetes urnák, mert ugylátszik, nekem nem hisz. Slizinszki most valóban a sapkája alá nyúlt, mintha onnan venne elő valamit. De egy virzsiniaszivarból emlékbe maradt szalmaszálat talált a füle mellett. Azt elővette, mintha valami bölcseségre akarna rágyújtani. — Tudni kellene, hogy milyen betegség ellen kezelik a tekintetes urat? — Minden betegség ellen. Próbálta már a meséket? A mese-kurát? Ulrik ur vérbeboruló tekintettel harapdálta a szája’ szélét. — Nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy gúnyt űznek belőlem. Az „öreg honvéd” vállat vont. — Arról van szó, hogy meg akar gyógyulni a tekintetes ur vagy nem? Ha gyomra fáj, étvágya nincs, émelyeg vagy szédül, hozasson magának egy jó szakácskönyvet. Azt olvasgassa. Valahol csak találkozik egy étellel, amelyre gusztusa támad. így gyógyítottam Menyhért ügyvéd urat, aki éppen vadhústól betegedett meg. Felolvastam neki a vadhúsok elkészítési módját, miután az irodában egyéb dolgom nem volt. „A szalonkánál” szimatolni kezdett az ügyvéd ur, pedig akkor már egy éve koplalt. Vadászni mentünk minden vasárnap és addig tanulgattuk a művészetet, amig az első szalonkákat hazahoztuk. Megsütöttük, amint Rézi néni könyvében olvastuk. És megettük. — Megették? — kérdezte a beteg? — Hogy csinálták? Az „öreg honvéd” ravaszkodva mosolygott. — Csak addig volt igazi nehézség, amig az ügyvéd urat az irodából kicsaltuk. Kivittük az erdőbe és leültettük egy kőrisfa alá, mert a kőrisla alatt kevesebb a légy, mint más fa alatt. Persze, Menyhért ügyvéd ur postasréttel lövöldözött utánunk, amikor a fa alatt hagytuk.-- Én is azt tenném. — Háromszor ültettük a fa alá Menyhért ügyvéd urat, három vasárnap egymásután. Negyedszer ott felejtettük hétfő reggelig. Hétfőn hazajött és azt mondtuk neki, hogy éppen most sütöttük meg a szalonkákat. Ö ezen nagyon csodálkozott. De nem mert szólani. Megette a szalonkákat. Ulrik ur elgondolkozott.- Ismertem ezt a Menyhértet. Mázsás ember volt. Nem találtak neki koporsót, mikor meghalt, Debrecenből kellett hozatni egy szerkezetet. Talán éppen szalonkától hízott meg? Szent igaz, — szólt a házigazda. — Nem maradnál ilt nálunk ebédre? Éppen szalonkát süttettem ebédre! — A Menyhért ur módszere szerint, — tóditotta az öreg honvéd s meghúzta a csengetyü zsinórját, hogy jelt adjon a szakácsnénak.
