Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Márai Sándor: XXX.
— Szóval nem itt rendelte a tanár ur? — firtatta Vili. — Nem. — Á, már értem — harsant föl Schreiner — a 10-ben rendelte. Ez itt azonban a 12b. Az Schreiber, Schreiber. Én pedig Schreiner vagyok. Van szerencsém. — Még egyszer kezelt. — Már többen megjárták ezzel a Schreiberrel. — Vili fülébe súgott. — Hirs fuser. Bossánt, aki szabódott és semmiről sem akart tudni, a lámpa alá vezette, hogy jobban szemügyre vehesse. — Igen — mondta kaján, széles mosollyal. — Ez az ő munkája. Ismerem. A segédek kidugták borzas fejüket a varrásból. Tü elakadt a kezekben. Varrógép zakatolása elült. Mindnyájan vigyorogtak. Egy inas úgy röhögött, hogy hasát fájditva, tántorgott ki a műhelyből. — Egy kis tévedés — vigasztalta elkomolyodva Schreiner — megesik ilyesmi. — És nem lehet rajta segíteni? — Érdeklődött Vili, minden jobb meggyőződés ellenére— Ezen? — hahotázott Schreiner 8 úgy ráncigálta a kabátot le-föl, mint hóhér az akasztott embert. — Ezen kérem nem lehet segíteni. Legokosabb, ha tanár ur befogja strapára és elhordja otthon. Csináljunk egy csinos, őszi öltönyt? Mértéket vehetek? — Nem — rázta fejét Bossán. — Ahogy parancsolni méltóztatik. Mindig rendelkezésére állok — átnyújtotta a cége nyomtatott levelezőlapját. — Alázatos tisztelettel. Bármikor tessék bizalommal fölkeresni, 12b. I. emelet. Schreiner és nem Schrei ber — kiabált még a folyosón is. — Nem Schreiber, nem Schreiber. X. Bossán vacsorázni ment egy kiskocsmába. Leült, anélkül, hogy fölhúzná nadrágszárait. Menüt rendelt, három deci vöröst. Most érezte, mennyire vágja a kabát a hónaljban. Kés nem vág ily élesen. A szemben lévő tükörben megpillantotta magát. Elfordult a tükörtől. Lassan megiszogatta a vöröst. Vacsora után rágyújtott egy szivarra. A hamu mellényére hullott. Nem verte le. Sokáig bámult maga elé, a levegőbe meredve, mozdulatlanul, üresen, ahogy öregemberek szoktak. Harmincéves vagyok. A szeretőm Elaludt a zöldripszes heverőn I ' ' inge fodrát a szél megemeli Két mellén alusznak a kezei Most veszem a kalapom s lemegyek Férfi vagyok s valamit keresek Talán az Isten, tán uj szeretőt Tudom, hogy hiába keresem őt Valamit keresek és nevetek Senkit nem gyűlölök s nem szeretek Nyugodt vagyok. Mint szépségét a nő Érzem erőm, s hogy a szépség erő Önző vagyok és fütyörészek itt Most élni fogok még egyideig Életem hetykeség nélkül való Szeretem, ami rossz és ami jó Tudom jól, hogy csak annyi az egész Mintha egy nő az uccán visszanéz Vagy mint egy íz. Vagy lábnyom az utón. Tudom, tudom, tudom, tudom, tudom. Nyújtózom, dünnyögök és hallgatok Jó élni, jó. Harmincéves vagyok.
