Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Kosztolányi Dezső: Tailor for Gentleman
Csak a rossz drága. Ti az ablakon dobjátok ki a pénzeteket. :Hát milliomosok vagytok, mondjátok, hogy valamennyien zugszabóknál dolgoztattok? Nekem — és itt titokzatosan halkitotta hangját — most van egy szabóm. Az első. A legelső. Akarod a óimét? — Majd alkalomadtán. Juhasz Máté nem igen értette Bossánt. VII. Két próba volt. Az első a lakásán. Segéd hozta oda a férceit ruhát. Krétázott, gombostüzött. Különben miugyárt úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna- Amint a segéd mondta, ez nem is csoda. „Az ilyen termetre könnyű dolgozni4’. A másik próbára ő maga ment a műhelybe. A hármastükör elé állították. Egyszerre láthatta magát szemben, két oldalt, még hátul is, mert a kisasszony mögötte egy negyedik tükröt tartott. A szabó és a segédek semmi kivetnivalót nem találtak a ruháján. Ö sem. Csak azt jegyezte meg, hogy hónaljban, mintha kissé feszülne. De miután egy mesteri fogással megigazították a kabátot, eltűnt ez a kényelmetlen érzése, mely — mint magyarázták — minden uj ruhánál jelentkezik, mig az „illető egyén“ meg nem szokj a- Baj is, ha nincs igy. Az uj ruhában távozott. Mihelyt leért az uccára, megállt egy könyvkereskedés kirakata előtt- Tiz évvel megfiatalodott. Később még megállt egy sajtkereskedés, meg egy koporsós üzlet tükörablaka előtt is. Nagyon meg volt elégedve. Csak egyet furcsállott. Azt, hogy a változást senki se vette észre. Se a diákok, se a tanárok. Még Juhász Máté sem. Aztán rájött, hogy ez nem is furcsa. Az igazi elegancia egyik jellemző vonása, hogy nem feltűnő, nem kiabáló. Csak mint lélek van jelen, mint szellem, melynek inkább a távollétét és hiányát észleljük. Vili-Szeptember elején hazajött Vili. Nemsokára meglátogatta- Rozsdavörös ruhájában, melyet még nem ismert. Elmondotta, mi történt az osztrák fürdőhelyen augusztusban, beszámolt a magyar kolónia kisebb-nagyobb botrányairól. — Igaz, — szólt egyszerre Vili, — meg tetszett már rendelni a ruhát Schreinernél? — Meg, meg, — mondta Bossán. — Már egy hónapja itt van. Akarod látni? A tanár otthon nem viselte, kímélte, csak vasárnaponként vette föl, ritka alkalmakkor, mikor meg volt hiva. Bement a hálószobájába. Tiz percig öltözködött. — Na? — szólt, mikor megjelent az ajtónyilásban. Lassan, mereven közeledett Vili felé, aki egy karosszékben ült. Vili fölállt. — Na? — ismételte sürgetően. Vili a szemét morcolta. — Tessék csak megállni, tanár ur. Bossán megállt. — Most tessék hátrafordulni. Bossán hátrafordult. — Most tessék, tanár ur, kitárni a karját. Bossán kitárta karját. — Most méltóztassék leülni. Bossán fölhúzta a nadrágszárakat a combján, aztán leült. Mosolygott a hiúság e gyarlóságán s Vili felé kacsintott: — Na, mit szólsz hozzá, szakértő? • — Hát. igen, — mondta Vili. — Igen. Van talán valami hibája? — Ennek? — kérdezte Vili? — Schreinernél tetszett rendelni ? — Annál, annál. Vili arca olyan sötét lett, mintha tintával öntötték volna le. Ez a ruha szűk is volt meg bő is. A nadrág feszült és lötyögött, térdein pedig máris kiütköztek azok a dudorok, melyeknek többéves nyüvés után se volna szabad feltűnni- A kabát vállai kipeckesedtek, jobbra-balra ferdültek, egy nyomorékot mutattak, egy púpost. A kilencvenéves banya arcán nem lehetett volna több ráncot lelni, mint e szövet minden tenyérnyi részén. A kabátgallér elállt a sovány nyaktól, nem sokat, körülbelül három centiméternyit s végtelenül szomorúan lötyögött körötte. Siralmas, szívfacsaró látvány volt szegény Bossán. — Bocsánat, tanár ur, hogy ennyit fárasztom. Tessék talán mégegyszer fölálni. Egyenesedjék ki. Egészen!gy, igy-Erre a mozdulatra a kabátgallér maga módján azzal válaszolt, hogy most már nem állt el, hanem viharosan fölugrott a tarkóra, körülbelül három centiméternyit s úgy is maradt állhatatosan, hiába húzogatta lefelé Vili. — Valami baj van? — érdeklődött Bossán. — Fizetni is tetszett? — Igen. — Mennyit? — Az egészet kifizettem— Miért? — Nem akarta részletre adni. — Nem értem, — mondta Vili és most már nem is tekintett tanárjára. — Nem értem Ilyen még sohasem fordult elő. Elszabta. — Hol? — Mindenütt — tört ki Vili kétségbeesetten. — A szövetje úgy látom nem rossz. — Hozzáért. — Nem. Egy kis pamut is van bene. Ez pamut. Tiszta pamut. Aztán a kidolgozás- Micsoda bélés, micsoda gombok. Szégyen, gyalázat. Ezt azonban nem hagyom ennyiben. Újat kell csinálnia, teljesen újat. Efelől kezeskedem. Bármikor, amikor ideje van a tanár urnák, szívesen elkísérem- Én magam fogom kérdőre vonni. IX. Sokáig nem mehettek el, mert Bossánnak délelőtt is, délután is órái voltak. Egy este — zárás előtt — mentek el. Vili elől haladt az ódon, belvárosi házban. A műhelyben valami kövér, pirosképü, bajuszos úrral tárgyalt, halkan és izgatottan. Az éppoly halkan és izgatottan tiltakozott. Bossánra pillantottak mindketten. Az a sarokban izgett-mozgott, tájékozatlanul, mint akit rossz helyre vezettek, gyanakodva szemlélve a műhely, mely valamivel nagyobb, világosabb, bár sok tekintetben hasonlít a másikhoz. — Schreiner vagyok — mutatkozott be, a kövér, pirosképü, bajuszos ur. — Azt hiszem, tévedésről van szó. Uraságod tudtommal sohase rendelt nálam ruhát!
