Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Kosztolányi Dezső: Tailor for Gentleman
— Kicsoda? — Hát bchreiner — felelte Bossán. IV. A vonat zakatolása acélos, vidám csattogásával szilaj reményeket éhreszt hennünk. Amint elórerohog, az élet lüktetését érezteti, a jövőt s zaja szovegtelen ntmus-vazat szolgáltát, melyet mi kedvünk szerint toltunk ki, tervekkel és szavakkal. Bossan, aki julius utolsó napján hucsut vett a kis osztrák fürdőhelytől s most hazaidé utazott egy zsúfolt másodosztályú fülkében, a kattogásra így feleit magában : — Csak negyvenhárom éves vagyok. Mégis öregnek látszom. Az igazság az, hogy kissé eliianyagolom magam. Milyen kitérdelt ez a naurag, milyen kopott ez a kahát. A ruha vénit, a ruha, a ruha. Késohb a kerekek ezt dalolták: — Soha életemben nem volt egy jó ruhám. Mindig kucorogtam. A háhoru alatt papirruháhan jártam- Papírba csomagoltam testemet, mint a mészáros a hust. Késohh se mertem semmit. Kis, asztmás hudai szabóknál varrattam, akik okulárét hordanak orrukon, áporodott ruhaszagot árasztanak, olcsón dolgoznak, de állandóan a drágaság miatt sopánkodnak. Jaj, azok az üzletek, melyeknek ajtaján oly siralmasan nyafog a csengő, mikor belépünk. Jaj, azok az üzletek, azok az üzletek. De mikor a magyar határhoz ért s a vonat végigzötyögött a váltókon, ezt hallotta: — Nem öregszünk meg. Nem, nem. Még nem. Schrei ner, Schreiner. V. Mingy árt másnap elment hozzá, hogy uj ruhát rendeljen. Egy ódon, belvárosi házba lépett, melynek régi csöndes folyosóin, kopottan előkelő fehér ajtóin az elmúlt század kisértett, a tisztesség és kedvesség patinája, a nem siető, becsületes munka, az ipar és kereskedelem nagy és dicső hagyománya. Az udvaron tompa fényben szivattyuskut állott, vörösmárvány medencével. Fönn az emeleten, a folyosó legvégén fekete-tábla, rajta aranybetük: Tailor for gentlemen. Miután a villamoscsengő üde trillája fölriasztotta a csöndet, megjelent egy rokonszenves, fiatal leány, Schreiner ur iránt érdeklődött nála. A kisasszony bólintott. Hosszú, szűk előszobán át, melyben nappal is gázláng lobogott, bevezetett a szabómiihelybe, ott hellyel kínált, megkérve, méltóztassék türelemmel lenni: tüstént jön. Bossán körülnézett. Ez csakugyan más volt, mint az ő szabó j ánál. Három értelmes arcú segéd szorgoskodott. Az egyik púpos gallérfán lapitgatta egy kabát gallérját a kétfülii szabóvasalóval. Inasok jöttek-mentek. Fejetlen próbabábokon, melyeket holmi csodálatos forradalomban nyaktilózhattak le, zakkók feszültek, mint főurakon, akik fényűző elegánciájuk miatt haltak vértanúhalált. A műhely tulajdonosa néma főbolintással üdvözölte uj megrendelőjét, ajkán személytelen mosollyal. Ilyennek képzelte Schreinert. Magas volt, sovány és sánta. Vastagtalpu ortopédcipőt viselt. Álfáról régies kecskeszakáll lengedezett, ezüst rojtokban. Tudomásul vette, hogy öltönymegrendelésről van szó. Máris különböző szöveteket göngyölítettek eléje az asztalra, a székekre, a földre is, ugynogy a kelmezuhatagok valósággal zavarba hozták. Mutogatták a beléjük nyomtatott védjegyet, gyürködték, csattogtatták, lobogtatták. Kitéptek egy-egy gyapjútonalat, meggyujtoiták gyufával, lassan elhamvasztottak, összemorzsoltak ujjaik között, megszagoltatták vele. Azt a bizonyos máKkal hintett szürke szövetet hiába keresték, de volt helyette sok más, hozzá majdnem csalódásig hasonló, mértékre, tartósságra talán különb is, többévi jótállással, éppen olyan érdes tapintatu, mint az. Miután a szövetben megállapodtak, divatlapokat teregettek ki, megannyi képpel, hogy válasszon, melyik szabást óhajtja-Közönyös dandyket látott, páholyban, vagy wihskys pohár mellett, lordokat, diplomatákat, akik agarat vezetnek hosszú pórázon, könnyelmű életmüvészeket, lóversenytéren,, szijon lógó látcsővel nyakukban. Ő az agaras mellett döntött. Következett a mérték felvevése. Ez is mennyire más volt, mint ott, ahol a kis szabócska jobbjával a centimétert nyomogatta, baljával az adatokat firkálta a pakolópapirosra. Itt minden klinikai pontossággal történt, teljes és fényes segédlettel. A kecskeszakafas ur engedelmet kért, hogy lesegithesse a régi kabátját. Óvatosan, finnyáskodva nyúlt hozzá. Arcán ekkor pár pillanatra kilobbant az a föltétien hódolat, mely eddig ott ragyogott. Ujjait majd nagyon szétterpesztve, majd nagyon összecsukva, tartózkodó undorral hámozta le róla a toprongyos, silány ruhadarabot, mintegy félve a fertőzettől, de azért kötelességét teljesítve, aztán sietve adta át a várakozó inasnak, akár az operáló professzor a inütőnövendéknek a daganatot, melyet lemetszett a beteg testről. Ekkor már körötte sürgölődött a segéd s két inas is. Szemben a kisasszony, az a rokonszenves fiatal leány, aki ajtót nyitott, amerikai töltőtollát kicsavarva figyelt az állóiróasztalnál. Arnig a szabó szakavatott kezeivel teste körül motoszkált, mérve a mellbőséget és hasbőséget, a kart és a térdet s halkan mormogott egy-egy méretet, melyet a segéd hangosan és határozottan továbbított a kisasszony felé, hogy az villámgyorsan a mértékkönyvbe jegyezze, neki is az a benyomása támadt, hogy a beteghez hasonlít, aki sok kurzsuló és kontár után végre egy tudós és hírneves egyetemi tanár kezei közé került. És valamint a páciens már nem beteg, mikor az orvos kopogtatja s hallgatja, fájdalmai csillapodnak, félig-meddig meg is gyógyult; őt is felpezsdítette hónaaljának csiklandozása, elhanyagolt törzsének nyomogatása, dörzsölgetése, mindenekelőtt azonban a személyével való megtisztelő, tüzetes foglalkozás, lelkileg már teljesen átöltözködött és megífjodottan lépett ki az uccára. VI. — Tudod-e, mi a te bajod, Máté? — mondta aznap este hetykén és vidoran kollégájának, Juhász Máténak. — Az a bajod Máté, hogy rongyokban jársz. — Én? — Te, te. Elnézlek, micsoda zsibvásári szemét ruhákat hordasz. Te is, a többiek is. Az egész tanári kar. — Nekem, — kérlek — nem futja másra. — Nem futja, nem futja. Hát azt hiszed, hogy a jó szabó drágább? Tévedsz barátom. A jó szabó olcsóbb-
