Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Földi Mihály: Jó emberek!
kiáltásban, hogy csak kötelességből és szokásból beszél ily durva hangsúllyal, tehát rögtön megnyugtattam: — egy urat keresek, barátom. — Ez jól hangzott, elhihető volt. Éppen befordultam a következő terembe s megláttam magam a tükörben. Nem úgynevezett urak közé való jelenség, annyi bizonyos, gondoltam. Rövid kabátomban, kopott sálommal, kitérdelt vastag nadrágommal, hetek, hónapok óta tisztitatlan cipőmmel, pipával a fogaim közt valóban, beillettem valami szolgának, aki eladta magát néhány fillérért valamilyen ember akaratának és szeszélyeinek s igen jól érzi magát ebben az állapotban. Arcomat is megláttam a tükörben, de az ilyesmi úgy sem számit az emberek közt, itt a legkevésbé, s nyugodtan beléptem a következő terembe. Nagy, hosszúkás terem volt ez, piros kárpit borította a falakat s a falak mentén vörös bársonykerevetek, kaíosszékek és zsöllyék voltak. A sarokban, alacsony emelvényen, néhány frakkos, közönyös ember zeneszerszámokkal kereste kenyerét, a terem közepét, füstben, gőzben, kábult villanyfényben tiz-husz pár táncolt- Az ajtó mellett nekidültem a falnak s szabadjára bocsájtottam szememet. Alig nézdegéltem néhány percig, szemem belefáradt s pipám füstjét keserűnek éreztem. Az unalom és csömör már belém csöpögtette mérgét s elkábultam. Már távozni akartam e nyomortanyáról, amikor észrevettem, hogy az egyik sarokból erősen, mereven engem figyel valaki. Kicsiny, négyszögletes asztalnál hat férfi és öt nő ült, két pincér állandóan körülöttük kereste kenyerét. Csöndesen ittak és halkan énekeltek. Velem szemben azonban volt köztük egy fiatalember, aki nem ivott, nem dalolt, akinek az ölébe nem ült leány. Szőke, gondosan borotvált férfi volt ez, finom, bizonyára illatos, nyírott bajusz árnyékolta körül egészséges teli piros ajkait; ingében, a fehér nyakkendő alatt, piciny gyémántgomb csillogott: ez a férfi, aki talán alig harminc éves volt, kissé dűlt az asztalhoz, megfogta a poharat s engem nézett, szúrósan, elgondolkodva. — Talán kellemetlen érzést keltek benne, — gondoltam s ellöktem magam a faltól, hogy rögtön távozzam. Ebben a percben ez a szőke férfi fölugrott s a többiek nagy csodálkozására hozzám sietett. Megállt és bemutatkozott: — Báró-.. — a többit nem értettem. Én ezt az egész bemutatkozást nevetségesnek tartottam, — mi köze neki s nekem egy névhez! — de nehogy kellemetlen érzést keltsek benne, visszonoztam modorát. Uj ismerősöm — ismét egy a számtalan megismerhetetlenből — ekkor kissé zavartan kezét nyújtotta s megszólalt: — Kérem, uram, fáradjon az asztalunkhoz. Igyekeztem a legszelídebben rámosolyogni s meghetetlenből — ekkor kissé zavartan kezét nyújtotta s hogy a többieket zavarnám? Megnyugtatott s én leültem asztalukhoz. Nevetséges, ideges barátkozás, szótlan csodálkozás fogadott. Voltak, akik vállamra veregettek, voltak, akik elfordultak tőlem s valami elmulaszthatatlannak látszó beszélgetésbe fogtak, volt köztük egy részeg, aki megcsókolt s egy előttem ismeretlen okból ingerült ur, aki leköpött; a nők, kivétel nélkül, kissé elsápadtak s idegesen és idegenkedve babráltak blúzukon. Észrevettem, hogy ez a fogadtatás sehogyan sem tetszik uj barátomnak, de mielőtt kifejezést adhatott volna fölháborodásának, sietve megnyugtattam: — Nem ért semmi bántódás, uram, nagyon jól érzem magam. — Ön túlságosan jó ezekhez a fickókhoz, akik ilyenkor sok mindent elfelejtenek. Például azt is, hogy itt az én ... Sietve közbevágtam, nehogy megsértse régi barátait— Ha ön azt érti jóság alatt, hogy lehetőleg nem akarok kellemetlen érzéseket okozni az embereknek, akkor falán jó is vagyok. — S mert éreztem, hogy célzás s talán bántó tanitoskodás is van szavaimban, szeli den mosolyogtam. Nyelt egyet s elgondolkodott. — Ön éhes, — mondta inkább vádló, mint kérdező hangon. Szelíden mosolyogtam. A csalódásnak egy lehelletnyi felhője suhant át az arcán. — Nem éhes? Mit evett ma például?- Kevés szalonnát meg egy darab kenyeret. — És ezzel beéri? Nem kíván többet? Mosolyogtam. — Mennyi a keresete? — kérdezte. S amikor megmondtam, hogy két hét óta nem dolgoztam s nem is akartam uj kereset után nézni, élénk örömmel megjegyezte: — Szétnézhetünk valahol. Azt hiszem, én tudnék az ön számára való foglalkozást találni. Mindjárt holnap beszélni fogok egy-két barátommal s holnapután már hivatalba is léphet. Megköszöntem ezt a ritka jóakaratot, de rögtön hozzátettem, hogy nem vehetem igénybe fáradozását. Nem tartom méltónak magamhoz s az emberhez a robotos és céltalan munkát; a mai munkát, a kenyérkeresetért íolytatott munkát, ebben a formájában céltalannak, tehát megalázónak tartom. Feleltem elkedvetlenítette, a többiek is nevettek körülöttünk, mire ő már kissé idegesen, de még uralkodott magán, visszatért előbbi témájához. — Mégis csak rettenetes, — kiáltotta föl, — hogy amig ön ma úgyszólván alig evett, mi torkig teletömtük magunkat. És ön nem is ivott, nem is táncolt.! Ha megengedi, rendelkezésére bocsájtanám ma este a pénztárcámat, elégítse ki, kérem, mindennemű óhaját. Ez az ember valóban ritka jelenség, ezt rögtön megállapítottam. Azon kevesek közé tartozik, akik valamely oknál fogva tartósan, vagy hirtelen és múló hangulatban szükségét érzik a jóttevésnek. Bevallom, én a jó embereknek ezt a fajtáját, a jótékonykodókat elítélem : ők a hazug rosszak, a gyöngék és gyávák, akik nem tudnak jók s nem mernek állandóan rosszak, illetve tudatlanok lenni. Láttam, hogy uj barátom fontosnak tartja, hogy én ma az ő pénzén megvacsoráz
