Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Kissóczy Józsefné: Este
zam; láttam, hogy ez talán megnyugtatja s kielégíti; aztán meg érdekelt is, jótékonykodó vagy szenvedő emberei van-e dolgom, — elfogadtam hát az ételt, melyet elém rakatott. Mialatt ettem, öröm s némi büszkeség sárgállott az arcán, ez meghatott s kiürítettem a pezsgőt is, melyet felém nyújtott. A többiek nevetgéltek, csöndesen gúnyolódtak és csipkedtek minket, majd táncra kerekedtek s mi egyedül maradtunk az asztalnál- Barátom rákönyökölt az asztalra s elgondolkodott. — Töméntelen szenvedés van a világon, — mondta, — szinte mindenki szenved s elviselhetetlennek találja életét. Ezen valahogy segiteni kellene, nem gondolja? Szelíden rámosolyogtam s láttam, hogy ő sok mindent megért ebből a mosolyból. Valahogy azt érezhette e percben, hogy az ő jósága a saját életének megmentéséhez is kevés, az emberek számára pedig mindenesetre közömbös. — Ha minden ember komolyan eljutna ehhez az érzéshez ... — mosolyogtam s minden szelídségem mellett sem tudtam megakadályozni, hogy e mosolyban sok fájó kritikát lásson-Rögtön jóvá akartam tenni ezt a kellemetlen érzést s minden óhaját gyorsan teljesíteni igyekeztem. Ittam, vele ittam, amikor koccintott, táncoltam egy nővel, akit kirendelt mellém, hegedültem a prímás hegedűjén, ahogy kívánta. Azt kívánta, hogy jól érezzem magam s meggyőződjem a jó emberek létezéséről, én mindent elkövettem, hogy örvendezőnek lásson s megnyugodottnak a jó emberek felől. Végül is azonban a bor, a tánc, ez a szokatlan föladat a régen elhagyott környezetben ellankasztott s ő rögtön észrevette fáradtságomat. Ez újból fölingerelte s már türelmetlenné tette. — Pénzt adok önnek, — mondta és zsebébe nyúlt. Gondoltam, ez talán megnyugtatja; elfogadtam a pénzt s mosolyogtam. Ez a mosoly most már felbőszítette: nem rám, rajtam át inkább önmaga ellen támadt: érezte, mi ez a néhány száz korona az ő vagyonából? .. . Tökéletesebbnek érezte magát, mint találkozásunk előtt-Fölugrott az asztaltól, köszönés nélkül elhagyta barátait lerázta magáról a csücsörgő leányokat, csak engem kért föl, hogy csatlakozzam hozzá. Nem akartam, hogy kellemetlen érzések támadjanak benne, tehát követtem. — Nagyon kopott a ruhája, — modta útközben, arra kérném, jöjjön a lakásomra, ajándékoznék önnek néhány rend jó ruhát. Megköszöntem. Ez is fájt neki. — Egyáltalán van önnek lakása? Ebben a percben egy öreg koldusasszony csoszogott elénk egy templomkapuból s felém nyújtotta rongyokba bugyolált kezét. Mindenről megfelejtkezve, önkénytelenül a zsebembe nyúltam s a bankjegyeket, mind a színes papirost, melyet az előbb tőle kaptam, a koldusasszony tenyerébe ejtettem. — Hjaj! — kiáltott ekkor valami érthetetlent a barátom s elrohant. Most vettem csak észre, mit műveltem. Hogy‘ vigyáztam egész este, s most vérig sértettem ezt a jó, ezt a szerencsétlen embert! Utána siettem. Ismét a mulatóba akadtam rá, egyedül iilt asztalánál és sűrűn öntötte magába az italt. Idegesen, zavartan, kissé megüvegesedett szemekkel meredt rám. Leültem az asztalhoz, szelíden mosolyogtam s vigasztalni igyekeztem. Nem kaptam feleletet. Egy óra múlva részegen bukott az asztal alá. Azt hiszem, ez az ember úgy gondol rám, mint a legveszedelmesebb ellenségére. Azért hiszem ezt, mert nékem is a legkellemetlenebb emlékeim közé tartozik. Nem, ma még nem tudok hinni abban a kézfogásban. ESTE Add a kezed! — Hadd érezzem, hogy ember van velem. Hadd higyjem azt, hogy fénye van a napnak — Az égen vándor darvak húznak át — Rőt szél cibálja kint a fát — Eget ígér az ablak . . . Eget igér . . . De adni mást nem tua, Mint vágyakat — Az életünknek luftballónja száll . . . Tudod, hol áll meg? . . . Merre van a célja? . . . Az ucca páros élete zihál, S mint gunyrakéta hull a fénye ránk. Gőgös magányunk bús tornyába zárva Uralkodunk. — így kéne lenni tán? . . . Ezeregy éjszakán . . . vagy hajnalon . . . Fogd a kezem. — Látod, ez jő, nagyon. KI88ÓCZY JÓZSEFNÉ, Eperjes.
