Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Kosztolányi Dezső: Mint a magnézium… - Karinthy Frigyes: Műkincsek
VI. — „Tegyétek bolonddá máskor az öregapátokat. Csirke volt az, nem szalonka, amit etettetek velem. De az étvágyam azóta elég kielégítő”, — irta Ulrik ur néhány nap múlva a Mesemondó-házba. — „Herkulesi munka volt elhitetni Veled a kegyes csalást. De sikerült s meg vagyok jutalmazva”, — felelt a Mesemondó-ház gazdája ugyancsak a forduló postával. — „De a históriai igazság kedvéért megjegyzem, bizony szalonka volt az’’. ... A gyomorbeteg Ulrik ur ezután körülbelül tiz esztendeig gondolt biri-i ebédjére és ha étvágyat akart szerezni az ebédeléshez, háromszor felkiáltott: Biri, Biri, Biri. — Ezért nem is kapott feleséget, — mint a hagyomány mondja. Mini a magnézium... Irta: Kosztolányi Dezső Mint a magnézium, amelyet éjszaka gyújt meg a fényképész, úgy ég a holdvilág. Egy nyárivendéglő tornácán tűnődöm egyedül az éjben, mint utolsó vendég s már tiz perce nézem egy rossz gyufatartó kél sánta gyufáját. Kószáltam egész nap, nem volt hova lennem a csillagok alatt, szaladtam, megálltam, uccapadra ültem, fáktól tudakoltam, miért vagyok árva. Jajjaj, édesapám. halott édesapám, egyetlen, igazi férfirokonom te, aki úgy szerettél, ha most látnál engem. Ha kitörve sírod kapuján e csöndes, rémszerü órában erre kódorognál züllött kabátodban, melyben eltemettünk, szakadt gombjaiddal, rongyosan-férgesen, mert a halottak mind bús, régi csavargók, jaj, hogyha most látnád elmúlt életednek fájó maradékát s amint közelednél a túlsó oldalon végtelen-ismerős acélkék szemeddel lassan, szomorúan reám tekintenél. MŰKINCSEK Irta: Karinthy Frigyes Hiába, filantróp barátunk, Sándor, nem hagyta abba szónoklatát, amit a felháborodás inspirált. — Igenis, undoritó az a mód, ahogy a lapok és a közvélemény tárgyalja az ilyesmit. Ez a háború utáni pszichózis, az embernek, az Embernek megvetése, az emberi élet teljes elértéktelenedése. Hiszen azelőtt se volt nagy értéke az emberi életnek, de legalább nem vallottuk be nyíltan, szégyeltük magunkat, biztunk egy jobb jövőben s ennek a nevében állítottuk be, tisztességes humanisták, inindenekfölött való s mindennél előbbrevaló szentségnek az emberi élet védelmét. — Dehát miről van szó? — kérdezte valaki, aki akkor jött az asztalunkhoz. — Erről a kis hirről itten és ahogy kommentálják, az európai lapok, mind. Az Atlanti-óceánon dühöngő vihar dobálja a hajókat. S. 0. S.=eket kiált világgá a rádió — s a sok hajó között ez itten, ez az olasz gőzös, amelyik, mint kiderül, néhány eredeti Lionardo da Vincit szálüt. Már most az egész világ szorongva és aggódva figyel, mi lesz a hajóval, meg lehet-e menteni, ki tudja-e parírozni a vihart, hogy partra szállítsa a „mérhetetlen kincset ', amit ezek a festmények képviselnek. És senki nem beszél arról a másik, mérhetetlen kincsről, amit semmivel nem lehet mérni, az emberi életről, minden élő ember számára egyetlen, soha vissza nem térő alkalomról — az Én szempontjából minden műkincsnél és remek= miinél értékesebb és ritkább csodánál, amit e kincses hajón nem is egy, hatvan példányban fenyeget elnyeléssel a pusztulás veszélye. Hatvan főnyi legénység hányódik a halálhajón, de ezekről senki se beszél, ezeket senki se félíi, ezekkel senki se törődik — a szentséges „kultúra ’ nevében mindenki csak azért a néhány festett rongyért remeg és nem is titkolják, hogy általános megkönnyebbülést okozna, ha a hatvan ember életének feláldozásával mentené meg a megbecsülhetetlen régiségeket! Ostobaság — álkultúra! Összezagyválása a fogalmaknak — végre is nem az ember van a kultúráért, hanem a kultúra az emberért! Pusztuljon el az egész muzeum, valamennyi képgyűjtemény, ha arról van szó, hogy emberélet forog kockán — és ha én volnék a kapitány azon a hajón s úgy fordulna, hogy egy hajósinast meg lehet menreni, ha feláldozzuk Lionardo da Vinci néhány fest= ményeit, habozás nélkül feláldoznám őket! Nevetséges! Hatvan ember élete csak nagyobb érték, mint az a pár mázolmány! — Hatvanegy, — mondta egy eddig hallgató, ismeretlen ur csöndesen. — Miért hatvanegy? — Ön kifelejtette Lionardo da Vincit. Ő a hatvanegyedik, aki nemcsak lett volna, de volt is hajlandó életét áldozni fel ezért a néhány festményért.
