Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-12 / 2. szám - Márai Sándor: A vesztes
Ujesztendő éjszakáján a csendes és konstruktív budai kávéházba bejön egy bibliai szakállu, öreg rongyos ember, nyakában lóg az üzlete, gallérgombok, patent nyakkendőszorítók, fésű, magyarul: bejön egy öreg házaló zsidó, ténfereg az asztalok között, félig vak, félig süket, s kínálja az áruját. Senki sem vesz tőle. Gyámoltalan és zavart mosollyal áll meg minden asztal előtt s rögtön kotródik odébb. Nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy milliói vannak eldugva egy svájci bankban s csak szimulálja itt a koldust, sokkal valószínűbb, hogy minden vagyona a nya. kában lóg, abban a mocskos szatyorban, ahová a pénzt rejti, amit patent gallérgombjáért átnyújtok neki, mert minden ujesztendőben sürgős szükségem van gallérgombokra. Meghajol, s Isten áldását kéri szépen kopaszodó fejemre, miközben leesik a ládájából valami, egy gallérgomb, s hangos koppanással elgurul. Vaksin néz utána. —- Valamit elvesztett, — mondom neki. Hunyorog, azt mondja: — Egál. — Odagurult a szomszéd asztal alá, — mondom. Felemeli a kezét, int: — Ich hab schon mehr verloren. — Mit vesztett el? — kérdem. Vállat von: — Alles. Egy pillanatig áll még, mosolyog maga elé, aztán meghajol és elcsoszog odébb. Ilyenkor érzem, mindig, milyen tehetetlen dolog irni, leirni, visszaadni az élet hangjaiból valamit. Ez az „alles“, ez a hangsúly nélküli, tompa, mosollyal kisért „alles“, úgy ütött meg mindenkit az asztalnál, mint valami együgyű mene-tekel, lángirás a falon, ujesztendő éjszakáján, Budán. Többet elmondani egy szóval se színész, se iró, se snorrer nem tud. Jób egész könyve, mely hasonló zsánerben nem lebecsülendő irásmü, nem tudja úgy hangszerelni, egy szóba összekalapálni s szemléltetőbben feltálalni az emberi sors nyomorúságát, s a veszteségeket, melyek e földi pályán érhetik a vándort, mint ez a mosollyal odavetett „alles“. Szedjem széjjel: Félek, hogy nem érdemes. Ahogy sejtettem, mikor hallottam, úgy sejti és hallja, akinek füle van emberi nyomorúságra, hogy mi van benne, olyan banális és általános érvényű, hogy magyarázni se érdemes. Egy ilyen „alles“-ben, melyet se kitalálni, se megjátszani nem lehet, s amelyhez elébb becsületesen el kell veszteni mindent, cmije van az életben, ifjúságot, egészséget, ábrándokat, gyermekeket, vagyont, címet és rangot, máskülönben nem gilt és nem ér az egész, s egyenlőnek kell hozzá lenni a földdel, különben nem adja ki ez az egyetlen szó a hangot, egy ilyen ,,alles“-ben a speciális és egyéni sorson túl benne tud lenni a közérvényes és emberi sors, s úgy mellékesen a program is, amire bölcs mindig felkészül. Hogy mit vesztett el? Istenem, nem nagy dolog, nem is érdemes beszélni róla, „alles“. Ami volt, ami lehetett volna, s ami még ennél is sokkal több, ami lesz előre és garantáltan az egészet, „alles“. Ezt az allest sztenografáld le, darabiró, amit az élet igy elpotyogtat, ezt az allest énekeld el, színész, s nincs és nem lehet annyi képe az Ember tragédiájának, amely pontosabban, nincs az a Geord Kaiser, aki táviratibb stílusban, nincs az a Jouvet, vagy Pallenberg, aki groteszkebben tudná közvetíteni azt, ami az emberi sors esélye és értelme. Lélek, azért vagy itt a földön, hogy veszíts. Valami neve a végén mindig van: háború volt, vagy béke volt, vagy angina volt, vagy baisse volt, vagy kolera volt, vagy egy vilamos volt, vagy időelőtt telefonáltál, vagy várni kellett volna, vagy be kellett volna biztosítani, vagy talán nem rövidárut, nem irodalmat, nem zsebóraexportot, hanem valami egészem mást kellett volna csinálni, a gyereket idejében be kellett volna oltani difteritisz ellen, az orvos egy félórával késett, ezt a kötést hagyni kellett volna, a másikat táviratilag kellett volna nyélbetüni, nem regényt kellett volna irni, hanem darabot, nem darabot, hanem udvarias levet, valami neve mindig van. Jób, miután marháit elhajtották, háza leéget és gyermekei meghaltak, lefeküdt a szemétre s hitt és nyögött. Ez az ember, aki ujesztendő éjszakán ilyen szűkszavúan mutatkozott be, már nem is nyögött. Hogy hitt-e, azt nem tudom, mindössze csak mosolygott. Valószinüleg hitt, mert mosolygott. Mikor az ember igy a végén ül valaminek és mosolyog, akkor többnyire megtudott már valamit és hisz. Hogy miért mondom ezt el? Mert abban a mozdulatban, ahogy az elgurult gallérgomb után, mely vagyonának egy része volt, csak intett s le se hajolt, több non chalance volt, mint Wilde Oszkár összes trülckjeiben, több elegáns fölény, lenézés és közöny, mint Krishnamurti mester egész tanításában. A dolog technikája tudniilik az, amennyire prxisból is tudom, hogy időnként mindent elveszteni, az semmi. De ha az ember már mindent elvesztett, akkor fájni tud egy semmiség, egy ember, aki azelőtt előreköszönt s most elnéz és nem köszön vissza, valami ilyesmi kezd fájni s ezt a legnehezebb elviselni s ilyenkor kezd Jób is ordítani és azt mondja, hát most már aztán elég. Valami kicsiség a tetejébe, ez fáj a legjobban. De ha az ember már mindent elvesztett s tetejébe árukészletéből elgurul még egy gallérgomb is, s ilyenkor nyugodt marad és legyinteni tud, az tud imponálni, mert ezen a legnehezebb átesni, a nagy fájdalom után a tüszuráson. Ezt kell megtanulni s akkor nagy baj nem érhet többé az életben. Mit veszthet az ember? Alles. És aztán? És aztán igy menni ki a kávéházból, meghajoltan, vaksin, mosolyogva, részeg ujesztendei vigadozók között, bölcsen és könyörtelen mosollyal, mint aki már tudja. Márai Sándor:
