Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Molnár Ákos: Mese a különös zongoráról
férfi által soha igazán sem fel nem fogható, sem nem értékelhető legnagyobb és legtöbb energiát, erőt, időt, lelket követelő munkát, az anyaság munkáját is, amely minden időben és minden alkalommal gátakat rakott tehetségeinek ki fejlesztése elé? S mégis, gátak és nem egyszer erős fizikai és igy lelki és szellemi leromlással járó kötelességek teljesítése mellett is, a nő nagy átlagban nem igen van hátrább a férfinél. S ötszáz esztendő múlva, — különösen, ha nevelési és tanulási lehetőségei még fokozódnak — méltó riválisa lesz a külső diplomácia terén is, s évezredeken keresztül örökölt házi diplomáciai tulajdonságai mellett még felhasználhatja vele szemben a tanulással szerzett készségein kívül, — a férfira mindig legnagyobb és leglegyőzhetetlenebb hatást gyakorló asszonyi tulajdonságait is. B o z z ay Margit. Jelese a különös zongoráról r Irta: Molnár Ákos A zongoraművész befejezte játékát, dörgő tapsvihar tört ki. amire a művész boldogan hajlangott jobbrabalra. A zongora majd megpukkadt dühében. A terem azután elsötétült, kiürült és a zongorát vissza tolták szokott helyére, a kamrába. A zongora érezte, ez igy nem mehet tovább, ezt a folytonos mellőzést, semmibevevést, elnyomatást nem bírja már sokáig. — Mindenkié vagyok — keseregte a négy üres falnak —, bárki kigurithat az emelvényre, leülhet elém és kénye-kedvére kínozhat órákon át. Övé a siker, a dicsőség, a pénz, a hatalom, inig én meggebedhetek itt a sötétben. Fütyülnek rám, kutyába se vesznek, mintha nélkülem egyáltalán szó lehetne zenéről! De ez semmi! Tűrnöm kell mindenféle testemtől-lelkemtől idegen melódiát, amelyet végigkalimpálnak izzadó újakkal az én finom fogsoromon ... Pedig ha tudnák, micsoda isteni dalok szunnyadnak bennem! Az emberek zenéje förtelmes macskanyivákolás az én muzsikámhoz képest. . . Oh, ha egyszer, egyetlen egyszer önálló hangversenyt rendezhetnék és megmutatnám, mi lakozik bennem . . . De a fal hallgatott és a zongora tovább álmodozott. Lelkében csodaszép dallamokat képzelgetett el, sokszor valósággal megremegett a gyönyörtől, amint gondolatban végigfutott saját billentyűin. Sajnálta az embereket, amiért ily nagyszerű élvezettől esnek el, de valljuk be, elsősorban saját magán esett meg a szive, hogy ime, ily istenáldotta tehetség létére a dicsőség pazar sültjei helyett kénytelen a magány keserű kenyerét enni . . . Egyszer a hátára tettek egy fuvolát, aki a kisfiával jött, a piccolóval. A zongora boldogan kapott egy érző, intelligens lény társaságán, akinek mindjárt elpanaszolta a bánatát és eldicsekedett a saját, ragyogó képességével. Persze nem hallotta, amint a fuvola sziszegő súgással intette a fiát, nehogy odafigyeljen ennek a vén banyának a fecsegő, öntelt handabandázására, e rut, hivságos gondolatokra. amelyektől minden igaz Hangszernek óvakodni kell. Mint müveit úriemberhez illik, nyugodtan végighallgatta óriási kollégájának hencegő áradozását, de a világért sem mondta, bármennyire szerette volna hallani a zongora, hogy nagyon örülne, ha meghallgathatná a zongora muzsikálását. Ennyire már nem terjedt müveit előkelősége. Ehelyett fölajánlotta, hogy majd szól a dologról az impresszáriónak, akiről a zongora soha életében nem hallott, de ez nem is volt csoda, hisz nem volt olyan világlátott, mindenütt megforduló européer, mini a fuvola. Az impresszárió hajlandónak nyilatkozott az ügyet kezébe venni és a zongora számára önálló hangversenyt rendezni, de busás hasznot kötött ki magának és mindenféle kötelezvényeket íratott alá a zongorával. És a zongora, ez a nagy gyerek, extázisában se látott, se hallott, hanem mindent aláirt, amit csak elébe tettek. Végre, végre, teljesül a vágya és bűvös-bájos dallamok alakjában kedvére kiöntheti magából mindazt a keserűséget, bánatot, gyászt, amit hosszú, nyomorult fcgsága kiérlelt belőle! . .. Szivrepesve várta a hangverseny napját és amikor betolták a fényesen kivilágított terembe, boldogan állapította meg, hogy szinültig tele az óriási terem, egyetlen hely nem maradt üresen, mintha valami világhíres művészt várna a közönség. Csönd lett, az emberek lázas izgése-mozgása elült és mindenki lélegzetfojtottan várta a zongora megszólalását, aki izgatottan igyekezet beleélni magát az elnyo= mottság, a szomorú leláncoltság hangulatába, hogy a kezdő G-moll akkord megszólalhasson. De bárhogy erőlködött, izgult, kínlódott, egy árva hang nem sok, annyi sem jött ki belőle. Mit mondjak? Iszonyatos botrány kerekedett, éles füttyök hasították a levegőt, mint vijjogó, éhes viharmadarak, az emberek fölugráltak és dühödt orditozással követelték vissza a pénzüket, amit a pénztár kénytelen volt az utolsó fillérig visszafizetni. A szerencsétlen zongora persze nem tudta beváltani a kötelezvényeit, a könyörtelen impresszárió gyönyörű testet teljesen széjjelszedte, profán kezek rohantak rá, a pedélját lekapcsolták, a lábait kivették, érzékeny idegszálait, a húrokat kiszakították, csakhogy a hitelezőket ki lehessen elégíteni. Szegény zongora a saját bőrén tapasztalta ki, hogy milyen hosszú, szörnyű hosszú az ut az elképzeléstől a megszólalásig ...
