Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Heltai Jenő: Papiros
PAPIROS Irta: Helfai Jenő 1. Éjjel, amikor hotelszobámba benyitottam, egy darab gyűrött, piszkos papirost találtam az ablak párkányán. A szél hajította be a nyitott ablakon. Ki tudja, melyik uccában, miféle más szeméttel együtt kapta föl, meddig labdázott vele fák és háztetők fölött a levegőben, amíg a játékot elunva, végre elejtette, eldobta, bosszantó vagy gonosz szándékossággal éppen az én ablakomba sodorta. A papiros élettelenül, szürkén és szomorúan gubbasztott a párkányon, az ablak vasrácsai között. Egy kis undorral megfricskáztam és kiröpitettem; szárnyfalaiul zuhant az ablak alatt elhúzódó bádogtetőre és egy pár szivarcsutka és némi gyümölcshéj szomszédságában bágyadtan meglapult az ablak tövében. 2. Ez az ablak az óriási hotel hátsó részében egy mellékuccára nézett, ha kibámultam rajta, háztetőket láttam csak a távolban, gyái kéményeket és egy templom kettős tornyát, amelyen éjjel sárgán világítottak a merev órapofák. Kihajolni nem tudtam, mert az ablak nyílását fehér vasrács zárta el. Ezt a padlásszerüen alacsony, pár szobás hatodik emeletet utólag építették a többire és itt hátul nem is a hotel egész szélességében, úgy hogy az ötödik emelet teteje, mint valami örökké söpretlen szürke bádogterrasz éktelenkedett az ablak alatt. Erről a széles, lapos terraszról könnyen bemászhatott volna valaki a hatodik emelet szobáiba, ezért védte rács ennek a sornak az ablakait. Itt csönd volt, ide nem tolakodott föl a nagy étteremből a jazz-band nyivákolása es a körút villamos lármája. Táncosnők és néger muzsikusok laktak ezen a soron, éjszakai emberek, akik hajnalban vetődnek haza és álalusszák a napot. A vékony falakon néha káromkodás, nótázás vagy csókolózás zavaros muzsikája szűrődött át, olykor-olykor valamelyik fürdőkád rosszul elzárt csapjából a nekilódult vízcseppnek állhatatos, tompa koppanása is, mint valami távoli óra lassú ketyegése. 3. Ezen az éjszakán nem tudtam elaludni. A teli hold fölmászott egy felhő csúcsára és onnan bámult a bádogtetöre, amely most ezüstösen csillogott ablakom fehér rácsai alatt. Szerettem volna kimászni a tetőre és végigsétálni rajta a langyos tavaszi éjszakában; most először bosszankodtam azon, hogy az ablakot rács zárja el. Már megbántani, hogy hazajöttem és elhatároztam, hogy megint lemegyek. De eszembe jutott, hogy akkor nem látom többé az ezüsttetőt, amely most olyan volt, mint egy tündéri tó. Hatytyu is ringatózott rajta, szárnya alá dugott fejjel: az a papírdarab, amelyet kihajítottam. Megcsúszott a lábam és beszédültem a mese bűvös körébe. Nem tudtam többé az ablaktól megválni. 4. Hirtelen valami nyomasztó, kényelmetlen érzés serkent föl bennem. Jól ismertem ezt az érzést, sokszor figyelmeztetett már életem válságos pillanataiban, olyankor, amikor nem azt tettem, amit kellett volna. Rögtön tudtam, hogy — mint már annyiszor megint elhibáztam valamit, talán megint az életemet. Megrémültem. De nem sokáig kellett azon tépelődnöm, hol követtem el a jóvátehetetlent. Az összegyűrt papiros ott feküdt a bádogtetőn, megközelithetetlenül, elérhetetlenül; kidobtam az ablakon ostobán, meggondolatlanul, elhamarkodtam, anélkül, hogy megnéztem volna, van-e rajta üzenet? Hátha nem is a szél sodorta be, valaki hozta, odatette, hogy nyomban szemembe tűnjön. És ha mégis a szél sodorta be ... annál inkább! Hiszen azért sodorta be, hogy megnézzem, elolvassam, megtudjak valamit, amit csak igy tudhattam volna meg! Könnyelműen eldobtam magamtól egy titkot, elzártam magamat egy vasrács mögé, holott talán éppen minden szabadság kulcsát tették le ablakom párkányára ismeretlen követek. Kezemben volt a kulcs, nem tudtam, mi van a kezemben, elhajítottam. 5. N yugtalanságom rettenetes izgatottsággá fokozódott. Vissza kell szereznem az eldobott papirost! Ott feküdt az ablaktól egy lépésnyire, csak ki kell hajolnom, csak kezemet kell kinyújtanom, felvehetem. De vasrács volt köztünk és vasrács volt a szomszéd szobák ablakán is. Kihajolni nem tudtam, kezemet pedig hiába nyújtottam volna ki... csak rámeredtem hát a papirosra, mohón, büvölőn, mint ketrecéből éhes vad a kívánatos prédára. Belekapaszkodtam a vasrácsba és megráztam, tehetetlenül, mérgesen, mint a majom, amikor ingerkednek vele, mint a szenvedő rab, aki felsíró üvöltését fojtja bele a fagyos vasrudakba. Azután józanul vizsgálódni kezdtem: mit lehet csinálnom? 6. Elővettem a botomat és két rács között kidugtam az ablakon. Alaposan nyújtózkodnom kellett, hogy elérjem a papirost, nagy fáradozással végre sikerült is. A bot végét rányomtam és óvatosan az ablak felé húztam zsákmányomat. De akármilyen óvatos voltam is, a papiros kicsúszott a bot alól. Újra kellett kezdenem a munkát, ötször-hatszor is. Beleizzadtam és belefáradtam az esetlen, vak tapogatózásba, a kinyújtott bot ügyetlen mozgatásába. De konokon, makacsul folytattam munkámat. Egyszer sikerült a papirost a falig húznom, aztán példátlan óvatossággal a falon fölfelé. Akkor a papiros megint kicsúszott, megint leesett. Megint meg kellett keresnem és elölről kezdenem mindent. Nem is tudom már, hányadszor. 7. Órák múltak el igy. A hold régen hazament már, hazavitte a bádogtető ezüstjét és a tündértó tükrén ringatózó hattyút is. A lila hajnalban a papiros megint piszkos, szürke foltnak látszott már csak a többi szemét közt. A mesének vége volt. És amikor megint kidugtam a botot az ablakon, könnyű szellő kerekedett, megérintette a papirost, amely megreszketett, mint csiklandozott asszonytest. Megrázkódtam én is és valami ijesztő fájás kapott belém ... most. . . most. .. most a szellő felkapta a papirost, egy pillanatig meglóbálta ablakom előtt. .. esztelenül, kétségbeesetten feléje kaptam .. . hiába! A szél eltáncolt vele. Kivörösödött szemmel, reménytelenül bámultam utána ... még látom . .. még most is látom . . . fönt, fönt, a magasban, a felhők között. . . már nem látom .. . soha többé nem látom . . . eltűnt mindörökre . . . más találja meg . . . 8. . . . én pedig soha sem tudom meg, mit írtak rá, mi volt ... talán egy kedves halott üzenete a túlvilágról. .. talán Ismeretlen Hercegnő szerelmi vallomása... az örök élet titka . . . egy nagy költő verse . . . vagy pontos térképe annak a lakatlan szigetnek, amelynek fövenyébe, a vörös kereszttel megjelölt helyen, a sánta matróz elásta a félszemü kapitány kincsét... Vagy talán csakugyan csak egy régi szabószámla?
