Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Tamás Lajos: A kályha - Simándy Pál naplója
A KÁLYHA Szenet emészt ásító gyomra. Nyáron feledve áll a szoba bús sarkában, Llefőttes üvegeket rak rá az anyám, fehér oldalát Megsimogatja. A cirádákon lassan gyűlik az idők névjegye: a por. Ősszel jön a kályhás, köhögős, öreg bácsi, agyagot vesz, !• ölméri, nézi, a belsejét nagy gonddal kitapasztja. A kályha élni kezd, — szikrát vet szája, Fiitól is, ha odakiint kemény idő van. —- Szél, szél —-panaszkodunk, de azért farkasszemet Nézünk a lánggal, mely mégis jó, hiszen a hóból Nem építhetünk lakást s a vihart Sem szűrhetjük le engedelmes poézisnak. Az egész világ hűtlen lett hozzánk, Csak egy maradt itt, fogjuk rá, emlék, Utánzat csak és merő visszhang, De. meleget adó, a kályha. TAMÁS LAJOS. A szociális kérdés. — Két ember együtt, ez a legsúlyosabb szociális probléma. * A nő. Feleség: A biblia szerint tehát Isten utolsónak a nőt teremtette? . . . Férj: Igen, fiam, a nő az Isten leg-u-tól-só teremtménye .. . * T ársszerzö. Karinthyt megkérdezték, hogy a Földnélküli Jánosban mi az ő és mi a Lengyel Menyhért része. Karinthy nyomban válaszolt: — Egyszerű az elosztás; ami jó van a darabban, azt én irtain, a többit a Lengyel. * Könyvhét. Szlovenszkói könyvhét! Táncmulatsággal egybekötve. Istenem! Nem fogom elfelejteni soha: milyen jót is táncoltunk a magyar irodalom egészségére Füleken. Hanem, igaz, könyvet, azt nem adtunk el. * F eminizmus. A nők minden életpálya iránt egyforma képességgel és érdeklődéssel bírnak: nem érdekli őket egy sem, mert egyformán nincs képességük egyik iránt sem. Mindent hivatalt és mesterséget — nagyon helyesen — átmeneti állapotnak tekintenek; váró szobának, ahonnan a mesebeli királyfi érkezik, hogy egy derült napon elragadja őket és megszabaditsa a pálya gyötrelmeiből. * Ködös, vasárnap délután ... . .. . Emlékszel-e még, óh kis barátnőm (vájjon merre vagy most?), mikor ott Igriciben a Matota partján harminc évvel ezelőtt fiuk és lányok összefogództunk, körben forogtunk és úgy énekeltünk: Az ibolyát akkor szedik,, mikor reggel harmat esik, a legénynek akkor adják, mikor a tehenet hajtják ...?... * Mikor még nem voltam könyvkereskedő, volt időm, de nem volt könyvem. Mikor könyvkereskedő lettem, volt könyvem, de nem volt időm. így maradtam tudatlan. * Nézegetem a szlovenszkói irók arcképcsarnokát és elgondolkozom: — Milyen jól állhat a szépirodalom ügye Szlovenszkón, ahol ennyi szép iró él! (Igazuk volt, ha engem nem vettek bele.) * Egyik tanulmányomban arról beszéltem, hogy a szerelem kérdésében senki olyan mélyre nem tekintett még, mint a magyar lélek. Pontosan ezeket irtain erről a kérdésről: „Nincs a világnak még egy népe, amelynek vezérlő szellemei annyit küzdenének ezzel a problémával, amelyiknek annyira fájna ez a seb, amelyik olyan mélyen látna bele a nagy szakadékba, amit a férfi és a nő közé vágott a teremtés, mint — a magyar.“ Erre a cikkemre választ kaptam. A válasz szememre veti, hogv elhajítottam a sulykot. Ibsen, Strind berg, Schopenhauer, Weininger: semmi? kérdezi tőlem a válasz írója. Ibsen, Strindberg, Schopenhauer, Weininger, valóban, nem semmi. Ezeket a neveket helyesen sorakoztatja fel ellenem a válasz. Én azonban arra gondolok, hogy ennyi súlyos nevet egymagából a magyar irodalomból is össze tudok hordani. Akiknek mélyen fáj ez a kérdés. Akik talán még mélyebben láttak bele a problémába, mint a felsorolt nevek. Ki fogta még meg a világirodalomban olyan zseniális tömörséggel a férfi és nő tragédiáját, mint Karinthy ebben az aforizmájában: „Férfi és nő hogyan érthetnék meg egymást, amikor mindkettő mást akar; a férfi nőt és a nő férfit?“ Ki gyötrődött még annyit a szerelem örömeivel és fájdalmaival, mint Ady, hogy végül mindent öszszefoglaljon ebben a zseniális megismerésben: a magunk szerelme? Ki fedezte fel Móric Zsigmond előtt az embernek azt a tragikus szerelmi meghatározottságát, amit ő így jelölt meg: a magyar ember két asszonyul ? Ki rajzolta még meg a világirodalomban olyan teljesen és tökéletesen a nő jelentőségét a férfi életében, mint Madách az Ember tragédiájában? És most még csak Katonát hadd idézzem; azzal a mondatával, aminek a felfedezése annak idején valósággal megdöbbentő élmény volt számomra. A féltékeny Bánk bán szavára célzok. A Bánk bánéra, akinek akkor is ki kellett mondania ezt a kétségbeejtő és észbontó ítéletet, ha hitt Melindája őszinteségében: „Ottó s Melinda egyaránt-örüZtefc.“
